Confessio 2001/3. [antikvár]

Az élet csodája Lectio: 2 Kir 4,8-37 Textus: 2 Kir 4,27 Ima: Mennyei Édesatyánk, köszönjük néked azt a csodát, amit maga az élet jelent. A tőled kapott, s általunk oly kevéssé komolyan vett, mégis emberi valónkat jelentő létezés. Bocsásd meg, hogy ritkán tudunk teremtményi mivoltunkhoz méltón élni, ritkán követjük a Krisztusban világossá tett utat. Mégis Hozzád fohászkodunk most is, Lelked által lehessen Igéd útmutató, hogy megértsük létünk csodáját és abból fakadó emberi feladatainkat a Rád és embertársainkra való odafigyelés szükségességét. Ámen! Csodák pedig nincsenek, mondja XXI századi racionalista gondolkodásunk. Az élet eseményei mind logikus és tudományosan megmagyarázható keretek között történnek. E felfogásnak mégis ellentmondani látszik az, hogy az elmúlt évtizedben mennyi csodálatos képességgel rendelkező ember jelent meg a színen, mennyi új irányzat vagy vallási csoport hirdeti magáról, hogy ők a csodálatos gyógyulások és megváltozások letéteményesei. Mégis vannak hát csodák, mégis van, ami megmagyarázhatatlan, ami felette áll a bűvös értelem hatalmának? Keresztyén emberként másként, de vallhatjuk és kell is hogy kimondjuk, vannak csodák, vannak rendkívüli események ebben a földi dimenzióban is, s tudhatjuk érezhetjük, hogy honnan, kitől származnak mindezek. Hogyan és miként? Erre mutat rá mai Igénk, Isten üzenete. Két különös sors feszül egymásnak ebben a felolvasott történetben. Két sors, két élet, melyek akár ma is jelen lehetnének, sőt jelen is vannak, közöttünk élnek, lehet, hogy éppen mi vagyunk. Két sors, két élet, melyek külön indulnak, s feltehetően külön is fejeződnek be, ám történetük egy adott pontján, egy rövid szakaszában találkoznak, s döntően meghatározóak lesznek egymás számára. Az egyik az Isten embere, a próféta, Elizeus. A másik, egy névtelen asszony, egy istenfélő nő a galileai Súnemből. Találkozásuk hétköznapinak tűnik, hiszen miért ne láthatna egy közismert prófétát az Isten szavára figyelő asszony. Miért ne hívatná meg a férjével vendégségbe, s a kor szokásainak megfelelően akár alkalmi szállóvendégnek is. A hétköznapi találkozás későbbi eseményei mégis arra hívják fel a figyelmünket, hogy az egyszerűnek és természetesnek tűnő dolgainkat is valaki gondosan és kegyelmesen, személyre szólóan figyeli, s egyszer csak megérik, megjelenik benne a csoda, a váratlan, a felfoghatatlan. Esetünkben az első csoda ott történik, s ettől a pillanattól lesz izgalmasan feszültséggel teli ez a viszony, amikor az asszony az Isten szolgája iránti tiszteletből állandó megszállási lehetőséget biztosít a prófétának. Többet tesz, mint ami természetes volna, többet ad, mint amit csak egyszerű köszönömmel lehetne nyugtázni, az Isten ügyének szeretete, a hit ereje indítja erre, s ő maga nem is vár hálát vagy ellenszolgáltatást érte. Életünk első nagy csodája az, amikor a hit erejéből megtanulunk önzetlenül adni. Adni abból, ami a miénk, adni abból is, ami esetleg még nincsen, ahogyan ez a nő is külön építtet egy felsőszobát a ház tetejére a prófétának. Csoda az, amikor az emberi hit eseménnyé, cselekvéssé válik. Ennek az asszonynak az életében megtörtént ez a csoda. A gondoskodás, a túlzó szeretet megérinti a prófétát és nem visszautasítja, hanem elfogadja a más hitének gyümölcseként az ő életét gazdagító ajándékot. Tud kapni, tud elfogadni, és e önmagában is csoda. Milyen sok olyan ember él közöttünk, aki nem tud elfogadni, nem tud és nem is akar kapni. Csak azt és akkor, ha ő akarja, ha ő maga megfizeti.