Confessio 2006/3. [antikvár]

„Kezeink munkáját tedd maradandóvá!" - Elhangzott a Magyar Reformátusok V. Világtalálkozója ünnepi záró istentiszteletén, a debreceni Nagytemplomban 2006. augusztus 22-én - „Kezeink munkáját tedd maradandóvá!" (Zsolt 90,17) Navigare necesse est! Hajózni kell! -tartották a régi rómaiak. Világtalálkozót tartani kell - mondjuk mi, magyar reformátusok. Miért? - kérdik a riporterek. Miért? - kérdezzük talán néha mi magunk is. A válaszadáshoz hadd hívjam segítségül két közelmúltbeli emlékemet. Kicsit meglepődtem, amikor úgy másfél éve megkérdezte tőlem egy magyarországi politikus, hogy vannak-e kulturális kapcsolataink a határon túli magyarsággal. No, gondoltam, itt a jó alkalom, hogy jóindulatú figyelmébe ajánljam az éppen visszakapott Bethlen Kollégiumot, s mondtam neki, hogy épp a hétvégén voltam Nagyenyeden. Miért, ott mi van? -hangzott az őszinte tudatlanságról árulkodó kérdés. Az óemberem legszívesebben azt válaszolta volna neki: A két fűzfa, aztán ehelyett arról próbáltam meggyőzni, hogy a hangzatos szülőföld program értelme például az lenne, ha segítséget kapna az ott tanuló mintegy nyolcszáz magyar diák. A siker nem volt kézzelfogható. Amikor néhány napja megkérdezte tőlem valaki, hol jártam hétvégén, elmondtam, hogy Feketicsen prédikáltam. Jóindulatú bólogatás. Ereztem, hogy valami nincs rendben, s igyekeztem kiköszörülni a csorbát, amiért nem a magyar nevét mondtam: Bácsfeketehegy. Az hol van? - kérdezte az egyébként komoly megbízatást betöltő honfitársunk. És akkor még nem is szóltunk arról a dátumról, december ötödikéről, amelyik kérdőjelként és felkiáltójelként végigkísérte, vagy árnyékolta ennek a világtalálkozónak szinte minden mozzanatát és helyszínét! Nem érzem túlzásnak, ha a miért-re azokkal a szavakkal válaszolunk, amelyeket a zsoltárostól kérünk kölcsön: ,,Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem! Nyelvem ragadjon ínyemhez, ha nem emlékezem rád, ha nem Jeruzsálemet tartom legfőbb örömömnek!" (Zsolt 137, 5-6) A tömeges emlékezet- és tudatvesztés korában parancsoló szükségszerűséggel bírnak ezek a találkozók. Ezért vallották 1991-ben a magyar reformátusok, hogy „ Tebenned bíztunk eleitől fogva ", ezért adtak hálát 1996-ban anyaországiak, kí-vül-rekesztettek és messzi földre futottak, hogy „ Te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre ", ezért tettek hitet 2000-ben, hogy,, ezer esztendő Előtted " ment végbe, s ezért könyörgünk 2006-ban, hogy „kezeink munkáját tedd maradandóvá". A világtalálkozók sora egy hatalmas ívet alkot. Úgy hiszem, sok szép példája van ennek, hadd emeljek ki most ezek közül kettőt. Ahol magyar református kórus létezik, biztosan szerepel a műsorában Gárdonyi Zoltán egy-egy zsoltárfeldolgozása. A II. Világtalálkozó énekét, amelyet a Kántussal együtt majd az egész gyüle-