Confessio 2007/3. [antikvár]

MEDITÁCIÓ ÉS IMÁDSÁG Nincs különbség Alapige: Rm 3,22/b-24 nincs különbség: mindenki vétkezett és hijával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által." Azt mondja a minap az egyik lelkész egy beszélgetés során: „Persze, nekem is vannak elképzeléseim. Tervek, módszerek, koncepció, stratégia, ahogy én gondolom. Elvégre azért vagyok lelkész, azért vagyok megválasztott gyülekezeti vezető, hovatovább azért választottak meg, hogy legyenek. Nem? " Aztán azt válaszolja a másik kollega, hogy neki is vannak, de a presbiterek mindig akadékoskodnak. Kötik az ebet a karóhoz. Szemellenzősek. Maradiak. Egyik egyházi elöljárónk azzal érvel, hogy az mégsem járja, hogy a lelkészek, az ige hirdetői, egzisztenciálisan, azaz anyagilag függjenek a gyülekezettől. Mert ez micsoda kiszolgáltatott helyzet Hallgatok és morfondírozom. Szerintem nem függünk eléggé. Szerintem nem vagyunk elég kiszolgáltatottak a gyülekezetnek. Szerintem a lelkészek többsége - kiváló és valóban mély tisztelet a kivételeknek - kiskakaskodik a maga szemétdombján. Mert ez a szokás. Mert ezt szokták meg a gyülekezetek, s viselik is konok közönnyel ezt a rossz szokást egészen addig, mig valami egészen abszurd helyzet végül ki nem borítja a mondjuk: béketűrésből őket. Akkor? Autoritárius lelkészek szipolyoznak gyengécske gyülekezeteket? Nem, ez sem igaz. Egyik „fél" sem dicsekedhet a másikkal szemben! Ugyanis „nincs különbség: mindenki vétkezett és hijával van az Isten dicsőségének". De a lelkészek felelőssége nagyobb (Jak 3,1.)! A gyülekezetek tradicionálisan hierarchikus struktúrájának lebontásában az övék a főszerep (K. Douglass.' Az új reformáció, p. 131-134.)! Csak épp ez egy borzasztóan hosszadalmas, egyébiránt — sokak számára legalábbis - kényelmetlen folyamat Mert azzal a felismeréssel, felismertetéssel jár, hogy valóban „nincs különbség". Előjogokból, kikövetelt címekből (pl. nagytiszteletű, főtiszteletű) nem épül az Egyház. Csak valamiféle vallási múzeum. Ahová - tudom - sokan szívesen behúzódnának (húzódnak), miközben réveteg, égre jüggesztett tekintettel úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy hogyan jár (járt) el felettük az idő. Azaz korszerűtlenek, időszerűtlenek lettek. Elavultak. Alázat. A kulcsszó az alázat. Amikor fel merem, fel akarom vállalni, hogy a vétek, a bűn nem templomi fogalom elsősorban. Hanem az én hétköznapi, mindennapi kínom és keservem. Hogy az evangélium mai, gyakorlati, közösségi újragondolása és megélése helyett mennyivel egyszerűbb a tradíciók, a sémák, a „kánaáni nyelvezet" világába menekülni. mert esetleg ami nyersen őszinte, az könnyen kicsapja a biztosítékot. Drága árat fizetünk ezekért a külsőségekért! Drága árat fizetünk ezekért a tévutakért! S mintha eközben az Úr csodálkozón széttárt kezekkel állva nézne