Credo 1998/3-4. [antikvár]

NON NOVA SED NOVE A REFORMÁCIÓ MAI ÉRTÉKELÉSÉHEZ Köszöntöm az olvasót! A Credo jelenlegi száma a Reformáció emlékünnepére jelenik meg. Minden olvasóját a Reformáció értelmezésére hívja. Nem ünneprontás, ha azt mondjuk, kísértés lehet ez a nap protestáns gyülekezetekben közhelyek és jól ismert kulisszák emlegetésére, üres frázisok ismételgetésére. Mint ahogy ma közhely római katolikus körökben az a megállapítás: vége az ellenreformáció korának. Ami a Trentoi Zsinattal a 16. században elkezdődött, az a 20. század közepén a II. Vatikáni zsinattal véget is ért. Rómának ma nem a Reformációval szemben kell meghatároznia önmagát. A nyitás a mai világ és a többi egyház felé nem rövid időre szóló fegyverszünet volt, hanem korszakváltást jelentó' békekötés századunk közepén. Ha igaz az, hogy vége az ellenreformációnak, úgy jogosan vetődhet fel a kérdés bennük, van-e értelme még napjainkban is ünnepelni a Reformációt. Nem kellene-e az egyháztörténelem egy ma már jelentéktelennek mondható epizódjaként értékelni csupán? Van-e értelme Lutherről és reformátorainkról mint máig ható emberekről szólni, s magunkat még mindig a Reformáció népeként definiálni. Ha ma már nem evidens tétel, nem egyházi axióma: Roma semper idem est, hiszen ecclesia reforman-da-ról beszélnek dinamikusan római teológusok is, úgy miért kell nekünk még mindig az egyház megreformálásáról szólni, és különösen olymódon, hogy az egyszer s mindenkorra végbement, történelmi tény és nem mai feladat. Ha egykor Nietzsche azt igényelte tanítványaitól, hogy következetesen értékeljenek mindent újra (Umwertung aller Werte), úgy Jézus Krisztus tanítványainak még sokkal inkább Hozzá igazítva kell ma is mindent permanensen újraértékelni. Ez az újra meg újra értékelés fokozatosan érvényes feladat evangélikus értelmiségünk számára! Becsületesen kérdezzük meg magunktól, valóban van-e tartalma a Reformációt emlegetni és ünnepelni. Válaszom egyértelmű igen. Ezt azonban nem szüntelen ellenségeskedésben, elhatárolódásban, állandó negációban, hanem identitásunk tisztázásában, saját hangunk felismerésében látom. Mind a teológiában, mind a keresztény praxisunkban mindig korrelációban és önkritikusan korrektív módon kell készen állnunk a tisztázásra. Az egyháztörténetben mindig a Jézushoz közelítés, hozzá igazodás korrekciójának feladatára szorult az Isten egész népe. Másként: a Reformáció tömör címünkben megfogalmazott mondata vállalható vallomásom: Non nova - sed nove. Nem újat és mást, hanem a jézusit, de újonnan megfogalmazva és az életben gyakorolva kell bemutatnunk. Nem tanítunk újat, de újra előhozzuk a régi, valódi kincset. Kereszténységünk nem divatos nóvum, hanem evangélium-függő. Újra Jézustól és Jézusról szóló evangélium bemutatása. Ma Magyarországon is használt nevünk is erre utal: evangélikusok vagyunk. A korrekció igazi feladatunk. A szüntelen korrigálás állandó tennivalónk, de nem egyszerűen a 16. század mértéke szerint, hiszen az idők teljessége a Názáreti Jézus