Artmagazin 115. - 2019/4. [antikvár]

Az Artmagazin cikkei a kortárs és klasszikus művészet témakörében jelennek meg a magyar és a nemzetközi eseményekre, kutatásokra, irányzatokra, trendekre egyaránt fókuszálva. Érdeklődésünk a határterületekre is kiterjed: divat és design éppúgy téma nálunk, mint mondjuk a színházművészet, építészet, zene képzőművészeti kapcsolódási pontjai. ARTMAGAZIN 115. A Space Oddity hőse egy olyan űrutazó, aki fentről a Földet kék golyónak látva már nem akar visszatérni, inkább megmarad az örök lebegés állapotában. Ehhez adja az áttűnés effektet Vasarely kilyuggatott tere - ne felejtsük el, hogy még a digitális technika előtt járunk, kézzel kellett megteremteni az illúziót, még nem lehetett komplett munkafázisokat gépekre bízni -, ez a fejezete a képalkotásnak épp valahol itt kezdődik. Mondhatni az űrprogram benne volt a levegőben, de akkor is különleges, hogy Bowie és Vasarely épp ebben kapcsolódtak össze. És innen nézve az is különleges, vagyis ez inkább érthetetlen, hogy a budapesti Vasarely Múzeum előtt nem állnak hosszú sorban a turisták és nincs tele az egész város Vasarely-plakátokkal. Első cikkünk minden esetre a most ott látható holdra szállás kiállításról szól, majd rögtön utána egy húsz évvel későbbi jelenséget, az 1999-es teljes napfogyatkozást témául választó és az ekkor készült privát fotókat is bemutató kiállítást ajánlunk - Dunaújvárosban. Aztán interjú következik egy olyan művésszel, a holland Erik Kesselsszel, aki talált fotókból csinál saját műveket, majd Salgótarjánba látogatunk, ahol még elég nagy sűrűségben tanulmányozható az űrkorszak magyar építészete, úgy is, mint annak az utópiának egy-két megvalósult eleme, amelynek kulcsmondata így hangzott: a határ a csillagos ég. Ahogy lassan halványul annak a képe, aki ezt harsogta, úgy jöhet elő egyre inkább a mondat metafizikus költőisége, és úgy tudunk egyre több szépséget felfedezni nemcsak a modernista, de a szocreál építészetben is. Két, a korszakhoz kapcsolódó életműről is írunk: Balázs Jánosról, a salgótarjáni cigány festőről, aki médiumként, szinte sugallatra öntötte gyorsan képekbe azt a mondavilágot, ami a kis pécskődombi vályogházakkal együtt tűnt el, és Barta Lajosról, akinek életművében az a különleges, hogy pontos leképezése az akkori időszak skizofréniájának. És ahogy idővel Sinkovits Imre legemlékezetesebb szerepe az lett, hogy ő Törpapa hangja, Barta Lajosról is kiderül, hogy tulajdonképpen mindenki ismeri, hiszen ő csinálta a gellérthegyi játszótér inkább kis dinoszauruszoknak látszó kőlovacskáit. Nagy életútinterjúnk hősnője Drozdik Orsolya, az ő gyerek- és fiatalkora is ezekben az években játszódik, csak nála azt kísérhetjük végig, hogyan lehet a női szempontot uralkodóvá tenni nemcsak a saját művészeti gyakorlatban, hanem az emlékezésben is. Következő témánk egy Christian Dior-kiállítás; a róla szóló cikkben érdekes történeti adalék, miért is tüntettek Dior ellen a feministák. Az ötvenes évekről, a diktatórikus rendszer kiépítésének elején tapasztalható zavarokról szintén érdekes adalékokat kapunk egy fontos gyűjtőről szóló emlékezés kapcsán. Dr. Fettick Ottót, az Iparművészeti Múzeum egyik legnagyobb adományozóját ugyanis perbe fogták a halála után, ráadásul az állam saját magától kobozott el értékeket a sok tanulsággal járó történetben.