Pontkomm 2013. június [antikvár]

Mindig, mindig beszéljünk róla! Tizenhét-tizennyolc éves voltam a romagyilkosságok idején, mégsem emlékszem az eseményekre abban az értelemben, ahogy a saját vagy közössége életét meghatározó történésekre szokott emlékezni az ember. A mai napig fel tudom idézni, hol voltam szeptember 11 -én (egy alsó osztályú serdülő futballmérkőzés szünetében jutott el hozzám az ikertornyok elleni terrortámadás híre), és 2006 őszéről is megvan még a könnygázszag, amit iskolába menet éreztem, A hat roma származású honfitársunk, köztük egy ötéves kisfiú életét követelő rasszista gyilkosságsorozat azonban nyilvánvalóan nem játszott akkora szerepet nemzedékem politikai szocializációjában, hogy azt nemzeti traumának lehessen nevezni, Inkább marginális eseménynek számít a 2008/2009-es támadássorozat, melyről ritkán beszélünk, többnyire akkor is zavartan. Holott - félreértés ne essék - a rasszista gyűlöletkeltés végső, de saját szempontjából logikus következményének ténye és emléke ott van a mai Magyarország minden egyes szegletében, még akkor is, ha ez a közbeszéd számára nehezen megragadható. A rasszista indulatokat elutasítók megszólalásai túl gyakran ragadnak be a cigány kultúra értékeit hangsúlyozó Illetve a cigány emberek problémáit egyszerűen a szegénység címkéje alá besoroló beszédmódok hamis kettősségébe. A gyűlölet és annak mérhetetlenül szomorú következményei kimaradnak ebből a diskurzusból, fel sem merül, hogy nemcsak szegénységük vagy saját maguk által kialakított kulturális környezetük befolyásolják a cigány származású magyarok mindennapjait, hanem azok a visszajelzések is, melyek az úgynevezett többségi társadalom felől érkeznek. Ez a többségi társadalom jelenleg inkább átmegy az utca túloldalára, inkább nem alkalmaz cigányt vállalatánál. Ebben a társadalomban nem elképzelhetetlen, hogy paramllitáris szervezetek megfélemlítsék, neonáci csoportok agyonlőjék a cigányokat, pusztán azért, mert megszülettek. Nemrégiben a Társaság a Szabadságjogokért Romaprogramjának gyakornokaként találkoztam olyan romateleppel, ahol a lakók éjjeli riadóláncot tartanak fenn, mert félnek a szélsőségesek támadásától. Botrány. De ez a társadalom az is, ahol alig számít hírnek a romagyilkosságok évek óta húzódó pere, ahol alig néhányan tudnak arról, hogy ha idén nyáron sem születik meg az ítélet, akkor szabadlábra kell engedni a gyanúsítottakat. Ebben a társadalomban számíthat hazaárulásnak a rasszizmusról, Gyöngyöspatáról való beszéd vagy éppen a romagyilkosságok filmes feldolgozása. Ez az ország hördül fel sértődötten, amikor német és osztrák színházakban beszélnek közelmúltjáról. Pedig nem nehéz belátni, hogy ameddig nem a gyilkosságok elkövetőinek vagy eszmei támogatóinak van félnivalójuk, addig Magyarország az összeomlás felé halad. Ahol pusztán születése okán megölhetnek egy kisgyereket, ott nem csak a cigányok nincsenek biztonságban, ott senki normális élete nem biztosított. Minden „túlzó", „művészileg megkérdőjelezhető" megszólalás is ezerszer jobb a hallgatásnál. A Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet hallgatói e lap Romagyilkosságok: nem a mi országunkban? tematikája alatt a média szerepének elemzésével és egy külföldi példa felmutatásával teszik meg a maguk szerény hozzászólását, A cikkek forgatása mellett olvasóinkat Is arra bátorítanánk, kapcsolódjanak be a diskurzusba. Akkor sem teszik hiába, ha tudjuk, már most végzetesen elkéstünk. Teczár Szilárd főszerkesztő