Egyházfórum 1992/4. [antikvár]

Kedves Olvasók! Hetedik évfolyamunk utolsó számában a nők egyházi helyzetével foglalkozunk. Elsősorban azért, mert a magyar pasztorális irodalom adós ezzel a témával. Másodsorban pedig azért, mert hazánkban egy ideje lépten nyomon találkozni a nők öntudatraébredésének gondolataival és gyakorlatával, s az őket elutasító, néha méltatlanul lealacsonyító reakciókkal — keresztények, egyházi emberek részéről is. Az ún. szabad (nyugat-európai és észak-amerikai) országokban a női emancipáció folyamata nagyrészt túllépett már azon a korszakon, amelyben a férfiszerepekhez való jogokért harcoltak. Az egyházak belső életében is felerősödött küzdelem a nők hátrányos megkülönböztetése ellen szintén nem szűkíthető le, arra a követelésre, hogy őket is szenteljék pappá. Ennél átfogóbb üzenetet hordoznak az egyházi nőmozgalmak. Leleplezik a nők hátrányos helyzetét a civil életben, az egyházban Jézus nőbarát prófétai gyakorlatának folytatását követelik. Azt szorgalmazzák továbbá, hogy az egyházi szóhasználat megtisztuljon az androcentrikusságtól; olyan új nyelvet kívánnak, amely Istent nem csak férfinek láttatja, s amely a lehető legtágabb körben nyelvileg is kifejezi a nők méltóságát és a sajátos szerepvállalásra vonatkozó jogát. Hazánkban a szocialista ideológia és gyakorlat a nők egyenjogúsítása jelszavával egy visszafelé elsülő modernizációt vezetett be, melynek romboló hatását a mai napig érezzük. Ahelyett, hogy a nőknek lehetőséget adott volna saját családi, társadalmi szerepük megválasztásában, hagyományos szerepük mellé egy férfiszerep vállalására is rákényszerítette őket. A hagyományos polgári-keresztény nőideál és a modernnek kikiáltott női önrendelkezés közötti vitában egyik oldalra sem kívánunk állni. Nőkről szóló számunkkal szót adunk felebarátnőinknek, témává tesszük azokat, akikről egyébként is szó van. Reménykedünk abban, hogy e számunkkal hozzájárulhatunk ahhoz, hogy egyházunkban önmagukra leljenek és kellő megbe-