Élet 1913. július-december (fél évfolyam) [antikvár]

ET KT V. ÉVFOLYAM. 27. SZÁM. 1913 JULIUS 6 A CINIKUS VÁROS Van a budapesti rendőrség-nek egy kék könyve, amely minden évben megjelenik s mindig egyformán címjetévesztett irás, mert fekete könyvnek nevezném inkább, vagy feketepiroskönyvnek, á la Petőfi, hiszen bűnrőlvérről van benne szó. A bűnöző Budapest krónikája ez a kék könyv. Olvasni szomorú, de üdvös. Mert amilyen a kék könyv, olyan Budapest, és mikor ennek az országnak az idegrendszerét, az egész életműködését akarjuk látni, tanulmányozni, akkor mindenekelőtt a főváros lélektanát kell kitapintanunk. Ebben a kaotikus városban mutatkozik meg az ország minden latbavethető értéke és aggasztó defi-cienciája. Az a bizonyos országszíve kifejezés megkophatott, elöregedhetett, de ebben a szegény centralizált országban a főváros nagy, jelentős dolog. Itt az ő lélektana, az ő vázagerince országosan jelentős. S a rendőrség kék könyve az idén már egész kis társadalomlélektani fotográfiát ir Budapestről. Odakinál-kozik a rendőrkapitány tolla alá, mert a Város már túlnőtt a hideg statisztikák keretén, már külön mondanivalókat ad, ami mindenesetre avanzsálás A mondanivalók azonban szomorúak. Első fejezetük a gazdasági válságról beszél, amely ezerkilencszáztizenkettőben rászakadt Budapest üzleti életére és a korrelációk törvénye alapján a bűnügyi rovatokban is nyomot hagyott. Ez még a kevésbé szomorú dolog lenne, mert hiszen nyíltszemű emberek tisztában vannak vele, hogy a gazdasági bajok kibillentik a lelkek egyensúlyát, s a szegénység nagy kerítő, és a tisztesség nagyon sokaknál csak a jóllakott ember lukszusa. Ez persze talmi-tisztesség és inkább csak névre az, mintsem lélekre, s olyan is az értéke. De még mindig valami. Az erkölcsnek, hogy úgy nevezzük, létminimuma. Ilyen erkölcsön valóban nem épülhetne Róma. De a kék könyv városlélektani fotográfiájában még sötétebb színek is vannak. A rendőrség cinikusnak rajzolja Budapestet. Arról beszél, hogy itt az emberek már nem is szégyenlik a becstelenséget. Nekik a börtön, a léprekerülés csak pech. Mint rizikó, mint eshetőség, benne van a számításaikban. Ekzisztenciák és karriérek arra alapítódnak, hogy az erkölcs megkerül-tessék, hátha sikerül. Ha nem, az se olyan nagy baj. Egy kis pech az egész. — Hatszobás fényes lakásból csupaszfalú cellába, autóból tolonckocsiba: mindennapos pé dák ezek. gy mondja rendőrség, amely ugyebár nem elfogult, nem klerikális, s a kék könyvben védekezik is az ellen, hogy ő erkölcsöt prédikál. Pedig akaratlanul is prédikál, mert mire jó egy olyan város, milyen jövőre számithat, ahol minden talmi, ahol mindennek léggyökerei vannak, s ahol már cinikusok az emberek ? Micsoda lopott fény az, ahol a villamos csillárok alól, az autó bőrpárnájáról egy negyedórai út a börtöncelláig ? Micsoda értéke van ennek kifelé is, — ha már az erkölcsi deficiencia nem fáj, az üzleti csak fáj ? — micsoda hitelt és micsoda presztízst adhat az ? A tények az erkölcs mellett prédikálnak. A Frankfurter Zeitungban e héten megjelent egy irás Budapestről. Elesszemű irója azt fejtegeti benne, hogy Budapest mai állapota a római köztársaság utolsó esztendeit kópiázza. Valóban ez a történelmi hasonlat áll. Es ha itt gyógyulásról, fölemelkedésről, megtisztulásról akar valaki beszélni, akkor ezt a hasonlatot folytatnia kell. A cinikus, gonosz és zilált városon csak az segíthet, ami a züllött Rómának mint égi jel mutatkozott meg szent fényözönben. Törvény, rendőrség, fenyegetés, ime, ez nem fog a lelkek keménységén. Ez külsőséges dolog, erre vállat vonnak, ezt lenézik. A munkát belülről kell megkezdeni, s ehhez a munkához még eddig mindenütt csak Krisztus értett. l. 851