Élet és Tudomány 1966. I-II. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

Részlet a műből: "Mindezek ellenére sem szabad közömbösen elmenni amellett, hogy a gyermekek között is napról napra terjed a dohányzás. A felnőtt megrögzött dohányzási szokásait gyakran csak akkor hagyja el, amikor a szívkoszorúérgörcs, az idült hörghurut okozta fullasztó köhögés, a lábérszűkület vagy éppen a tüdőráktól való félelem szorítja rá. De a gyermekeknél még megvan az esély, hogy kellő érzelmi és értelmi ráhatással elejét vegyük e káros szenvedély kialakulásának. Hogy erre a megelőzésre szükség van, azt a statisztikai adatok bizonyítják. Hegdöbbentő statisztikai adatok Ha a járókelő megáll egy félórára Budapest vagy valamelyik vidéki város járdáján, a napnak szinte minden szakában szép számmal láthat 10—15 éves fiúkat és leányokat, amint gyakorlott mozdulattal nyúlnak cigarettájukért, „sikkes" mozdulattal felkattintják öngyújtójukat ós fittyet hányva a világnak, öntudatos polgárként fújják a füstöt. Amit mi felnőttek gyermekkorunkban titokban műveltünk, azt a mai gyermekek gyakran teljes nyíltsággal ós a felnőttek szeme láttára megteszik. Legtöbbször szó nélkül megyünk el mellettük ós aligha kérjük számon tőlük, miért dohányoznak. Aki meg ilyen kérdezősködésre vállalkozik, azt nemegyszer cinikus mosoly vagy: „mi köze hozzá" válasz éri. Közben azután hazánkban csakúgy, mint valamennyi civilizált államban egyre többen, egyre többet és egyre fiatalabb korban dohányoznak. Az angliai Bothwell járásban megvizsgálták 8,314 iskolá»gyennek{!) dohányzási szokásait. Közülük már a 11 éves fiúk 16 százaléka alkalmi dohányzó volt, a 15 éves korúak heti cigarettaadagja pedig 16 körül mozgott. A statisztikai felmérés legmegdöbbentőbb tapasztalata szerint a dohányzó gyermekek 61 százaléka teljesen tudatában volt annak, hogy a dohányzás káros az egészségre. Amszterdamban 6000 megkérdezett 7 éves (ott első általános iskolás) diák közül már 27 százalók kísérelte meg az alkalmi dohányzást. Belgiumban 4000 általános iskolás diák megkérdezése még vigasztalanabb képet adott. A 6—14 óv közötti gyerekek 49 százaléka, tehát kereken a fele volt 4 ' alkalmi dohányos. Svédországban az iskolából hazatartó, füstölgő cigarettával hadonászó gyermekcsoportok hozzátartoznak a falusi vagy városi utcák megszokott képéhez. A Gallup-féle közvéle-raénykutató intézet Svédországban minden 32, naponta autóbuszon iskolába utazó diák közül 28-at talált rendszeresen dohányzónak. A mai dohányos felnőttek megkérdezése azt mutatta, hogy 15 éves koruk előtt csupán 8 százalékuk dohányzott, többé-kevésbé rendszeresen. Hogyan lesznek dohányosok? A gyermekek elharapódzott dohányzása láttán az első felvetődő kérdés a „miért?" A dohányzás lélektanával vagy éppenséggel a gyermekek dohányzásával foglalkozó szakemberek meglehetősen egyöntetű véleménye szerint a dohányzás leggyakoribb indítóoka a környezetben dohányzó ember látványa, illetve annak szuggesztív hatása. A gyermek különösen szívesen utánozza a felnőtteket, mert azt hiszi, hogy ezzel az ő viselkedése is felnőttesebbé válik I másrészt abban a hitben van, hogy a dohányzás valami különleges, „felnőttes" élvezetet nyújt. Az utánzókészség legnagyobb a 11—13 éves korú gyermekeknél. Amikor tehát a gyermek környezetében dohányzó felnőtteket lát, feltámad benne a vágy, hogy maga is megkísérelje a dohányzást, mímelje a felnőtteket ós hasonlóvá váljon azokhoz; s egyúttal olyan „élvezet" birtokába jusson, ami neki — esetleg — még tilos, de a felnőtteknek már engedélyezett. A nagyobb gyermekeket legtöbbször társaik viszik a dohányzásra, aki pedig diákéveiben ellenállt a rábeszélésnek vagy közömbös maradt a dohányfüst iránt, katonakorában szokik rá a dohányzásra, mintegy ezzel jelképezvén „férfiasságát". A statisztikai felmérések szerint az első cigarettával kísérletező fiúk a saját zsebpénzükön vásárolják a füstölnivalót, míg az első cigarettát szívó lányokat a fiúk kínálják meg vele. A dohányzás színhelye, a régi időkkel ellentétben, nem egy-egy eldugott helyiség, hanem legtöbbször a mozik előcsarnoka. A dohányzó gyermekek nagy része egyszerűen félelmében szívta el a legelső oigarettát. Félt attól, hogy társai gúnyol- Ha kiránduláson, túrán kíváncsiságból felbillentünk a földön egy-egy nagyobb követ, szikladarabot, lehullott fakérget, alóluk különféle bogarak, poloskafelék szaladnak szét. A változatos gyülekezetben legtöbbször akad néhány százlábú is. Színük többnyire sárga vagy fénylő barna, testük lapos. Legjellemzőbb rájuk a sok láb, amelyről nevüket is kapták. Kígyózó mozgással igyekeznek megzavart rejtekhelyük helyett újat keresni. Kerülik a világosságot: többségük a félhomály, a sötétség lakója. A százlábúak nagyságukhoz mérten félelmetes ragadozók. Mérget rejtő erős állkapcsukkal könnyűszerrel megölik áldozatukat. Ezek többségben az apró gerinctelen állatok sorából kerülnek ki. Némelyik szjáplábúfaj — például a,/, óriás afrikai szkolo-pendra — még az emberre is veszélyt jelenthet. Az utóbbi évtizedekben ezekről a rejtett életet élő, alig tanulmányozott állatokról rendkívül érdekes élet jelenségek derültek ki. A kutatók észrevették, hogy a százlábúak bizonyos fajai jól érzékelhető, keserű-mandula szagot árasztanak. Azt is észrevették, hogy az elhelyezésükre szolgáló kisebb, zárt tartályokba bedobott rovarok vagy más kisebb állatok rövid idő ala^t, néha másodperceken belül elpusztultak. A rejtélyes pusztulás felkeltette a kutatók figyelmét. A legtöbb kísérletet a sárga Jobbra: A százlábú a ciángáz kibocsátása után mintegy húsz percig „sérthetetlen", de nem mindig menekül el, hanem szorosan összetekeredik: Ez is a védekezés módja. Ha a százlábút ilyenkor időnként megbökjük, sokáig összetekeredve marad Fent: A mintegy öt centiméter hosszú Apheloria corrugata nevű százlábú. A kutatók a legtöbb kísérletet ezzel a sötétbarna színű sárga és piros foltokkal díszített állattal végezték. A lombhullató erdőkben, levélalom között csúszkálva vadászik zsákmányára, és kövek, tüskök alatti kis üregekben rejtőzködik ée piros foltokkal díszített, sötétbarna színű, Apheloria corrugnta nevű százlábúval végezték. A kutatók a következőkből indultak ki: A keserű ma n (1 u la-szag ay. egyik legfélelmetesebb méregnek, a ciánhidrogénnek*, a ciángáznak a jelenlétére utal. Kérdés, valóban ciángáztól ered-e a mandulaszag, s ha. igen, hogyan keletkezik az erős méreg az állatban? Folyamatosan termelődik-e, vagy csak alkalmilag? És végül: milyen célt szolgál ? A legutóbbi kérdésre a válasz, egyszerűnek látszott. Ezzel védekezik az állat ellenségei — a hangyák, a futrinkák, a békák, a madarak — ellen. A kísérletek során kiderült , hogy a termelt gáz valóban ciánhidrogén, de ez csak akkor keletkezik, amikor a százlábút valami zaklatás éri. Ha az állatokat csipesszel zaklatták, erős ciángázt.ermelés indult meg, amely ezután fokozatosan veszített erejéből, míg végül teljesen megszűnt. Világosnak tűnt, hogy ez a nagyon mérgező gáz nem a test valamilyen belső üregében helyezkedik e.l, amelynek „ajtaját" az állat veszély esetén egyszerűen kinyitja. Arra kellett következtetni, hogy a gázt a százlábú valamiféle kémiai reakció segítségével alkalmilag termeli. A további vizsgálatok ezt a föltevést igazolták is. Bebizonyosodott, hogy a ciángázt méregtermelő mirigyek állítják elő. A mirigyek párosan helyozkednek el úgy, hogy az állat, majdnem minden testszelvényére jut egy-egy pár. Nyílásaik alig látható pórusokként a lapos szelvények háti oldalának peremén találhatók. Ha a százlábút valamilyen inger éri, finom folyadékcseppek jelennek meg a nyílásokon, ós ezekből ciángáz szabadul fel. A mirigyek boncolásakor megállapították, hogy minden mirigy két elkülönült „rekeszből" áll. Á belső kamrácska a nagyobbik, és"