Élet és Tudomány 1974. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

Részlet: EGY VÉGVÁR GONDJAI A KÁLLÓI ZENEBONA 1666-BAN A helytörténeti kutatás úgyszólván országos mozgalommá vált. A vele foglalkozók sok hasznos ismeretet gyűjtöttek össze. Úgy véljük, segítséget nyújtunk a helytörténeti kutatók további munkájához is, ha az alábbiakban egy olyan cikket adunk közre, amely a helytörténeti eseményeket az országos történelemmel összefüggésben mutatja be. A kuruc mozgalmak „előesté"-jén, az 1864-es vasvári békét* követő súlyos években a végvárak voltak a későbbi kuruc hadak katonaságának nagy közösségi kohói. Ilyen szerepet játszott a mai Szabolcs-Szatmár megye területén Nagykálló egykori végvára is, amely a maga 200 főnyi magyar lovasból és 200 gyalogból álló őrségével a Putnoktól Szatmárig ívelő északkeleti végvári láncolat egyik legerősebb pillérét alkotta. Rendeltetése szerint ez a vár az egész Felső-Tiszavidéket védelmezte a dél-délnyugat felől mind sűrűbben felhatoló rabló török portyákkal szemben. A kállói végvári őrség e korban amellett mintegy gyűjtőlencséje volt a várat körülvevő szabolcsi részek t- alábbiakban részletesen ismertetendő — szociális feszültségeinek is. Ekképpen olyan ellentétek gócává lett, amelyek központi politikai rendezést igényeltek — ennek kihatása viszont már messze meghaladta a kállói vár szűkebb környezetét. Helytörténet és országos történet egymásba váltása ily módon ritka szemléletességgel tanulmányozható a kállói várban 1666-ban lezajlott eseményekben. Társadalmi ellentétek feszültségében Az a jelenség, amelynek kállói vetületét az alábbiakban be kívánjuk mutatni, szintén országos: a végvári közösségek paraszti kiegészülése, feltöltődése, illetve az ebből következő társadalmi feszültség, amely több más tényezővel együtt a várőrségeket a környező földesurakkal és nemesi vármegyékkel szembeállította. A növekvő földesúri terhek alatt roskadozó parasztok számára ugyanis az egyéni emelkedés- kézenfekvő útja volt ekkoriban, hogy telküket elhagyva a végvárakba húzódjanak, ahol - ha számos nélkülözésnek voltak is kitéve — összehasonlíthatatlanul jobb sorsuk volt, mint a földesúr telkén, mert birtokába kerültek a katonai életforma legfőbb előnyének, a jobbágyiga alól való szabadságnak. Az persze szintén országos jelenség volt, hogy a földesurak nem hagyták annyiban a dolgot: utánamentek alattvalóiknak, s vármegyei segédlettel visszakövetelték őket a végvári kapitányoktól. A várőrségek, s maguk a kapitányok is, nemegyszer ellenálltak az efféle földesúri visszakövetelések — repetíciók — teljesítésének, de végső fokon tehetetlenek voltak, mert a rendi Magyarország törvényei a földesúri érdekeket védték, s a jobbágy szökevényekből lett katonák kiadására kötelezték a várkapitányokat. Ez a helyzet állt fenn országszerte a XVII. század kezdetétől egészen 1666 áprilisáig. Mert ekkor — pontosan 1666. április 19-én — Lipót király újabb rendelettel arra utasította a kerületi főkapitányokat. hogy az addigi gyakorlattal szakítva, utasítsák el a jobbágykatonák földesúri visszakövetelését. Ugyanakkor felszólította a vármegyéket is, hogy „a végvárak elnéptelenedéséhez vezető repetíciókkal hagyjanak fel", mert „ha valamennyi érdekelt katonát zászlaja elhagyására kényszerítik, a végvárak csakhamar kiürülnek, s a közjó legnagyobb kárára védtelenül maradnak bármiféle támadással szemben". Ez a történeti irodalmunkban eddig ismeretlen utasítás, amely a Csáky család levéltárában (Országos Levéltár, Budapest) maradt fenn, annál is inkább figyelemre méltó, mert nyílt szakítást je- 1251