Embertárs 2004/1. [antikvár]

IK ultúra és lelki egészség „Mi az idő?" - kérdezi Szent Ágoston a Vallomásokban, majd így válaszol: „I la senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban meg kell magyaráznom, akkor nem tudom." Anélkül, hogy a jeles egyházatyához hasonlítanánk magunkat, bevallhatjuk: ez a gond legfontosabb fogalmainkkal kapcsolatban minket is gyakran utolér Ha nemcsak körülírni vagy érzékeltetni kívánjuk, mi mindent jelent számunkra például az ember, a szeretet, a felebarát, a hűség, a barátság vagy a szerelem szava, hanem minél pontosabban meg akarjuk határozni e kifejezéseket, akkor bizony bajban vagyunk. Körmönfontan közelíthetünk lényegükhöz, de értelmezésünk spirálja sosem jut el a középpontig. S azt is nemegyszer megtapasztalhatjuk: a költészet akár csak könnyű lényegérintése is sokkal meg-ragadóbb lehet, mint egy-egy jól-rosszul sikerült definíció. Ilyesfajta megfoghatatlan fogalmunk a kultúra és a lelki egészség is, melyeket e tulajdonságukkal együtt bátorkodtunk jelen számunk címéül választani. A kultúra szó hétköznapi egpt-értése nemigen okoz gondot számunkra. Általában mindarra gondolunk e kifejezés hallatán, ami például a tudományok, a művészetek vagy a vallás körébe tartozik, de az olyan alapvető és ősi emberi tevékenységekre is, mint amilyen a játék vagy a sport. Az emberi kultúra kutatására szakosodott antropológusok számos évtizeden keresztül igen sok energiát fordítottak a kultúra fogalmának pontos meghatározására. Az első széles körben ismert definíciót az antropológia egyik klasszikus alakja, az angol Edward Burnett Tylor fogalmazta meg a XIX. század második felében: a kultúra „az az összetett egész, amely magában foglalja a tudást, a vélekedést, a művészetet, a morálokat, a jogot, a szokást, és minden olyan emberi képességet és habitust, melyet az ember a társadalom tagjaként elsajátít". Nos, igen. Talán nem tiszteletlenség megjegyeznünk, hogy e leírás szerves tartozéka napjaink kiváló amerikai antropológusának, Clifford Geertznek az ironikus kritikai megjegyzése: „mintha arra a pontra érkezett volna, ahol már jóval több dolgot hagy homályban, mint amennyit tisztáz". Tylor meghatározását csak a XX. század második feléig több mint száz definíció követte, amelyet újabb lelkes kutatók összesítettek, elemeztek, s megállapították: minden kultúra jellemzője, hogy közös (azaz egy adott közösség minden tagja osztozik benne), tanult, szimbólumokon alapszik és összes eleme együttműködik, azaz integrált. Második évfolyamunk első számának tanulmányai is igazolják e tulajdonságstatisztika végeredményét, legyen szó akár a liturgiáról, a játékról, a zeneterápiáról vagy a vallás és gyógyulás szövevényes kapcsolatáról. S mindezekről a lelki egészség szintén nehezen megragadható fogalma közelében gondolkodnak számunk szerzői. A terjedelem szabta koriátaink között ezúttal tehát arról szeretnénk ízelítőt nyújtani olvasóink számára, hogy mindaz, ami akár a „magas" kultúrához tartozik, nem pusztán időmulató úri huncutság vagy „a lélek balga fényűzése", hanem legmélyebb személyes és közösségi emberségünk kifejezője, érlelője, és sokszor parlagon hagyott, de mozgósítható gyógyító erőt is rejt magában. E kimeríthetetlen kútba tekintve felismerhetjük: az ember egészsége nem képzelhető el kultúránk kincsei nélkül. Szigeti László íhJ co embertárs 1 2004/ 1. J