Embertárs 2005/3. [antikvár]

kológia és kereszténység Bizonyára van olyan olvasó, aki értetlenkedve lapozza legújabb számunkat: vajon miért írunk az ökológiával kapcsolatos témákról. Végtére is a lélek egészségével, egyéni és közösségi mentálhigiénénkkel, önmagunkhoz, a többi emberhez és Istenhez fűződő kapcsolataink összefüggéseivel, időről időre bekövetkező elakadásával, vagy épp bontakozásával, örömeink és fájdalmaink témáival szoktunk foglalkozni. Igaz, nem klasszikus lelkigondozói vagy mentálhigiénés témák kerülnek terítékre a mostani Embertársban. De ha jobban belegondolunk, a környezeti kérdések nem esnek messze választott hivatásunktól. Mert ugyan globális, az egész világot, az emberiséget és egyre gyorsuló ütemben kivérző földünket érintő problémákról olvasunk, de hamar rádöbbenhetünk, hogy mindehhez nekünk is személyes közünk van. Felfigyelhetünk arra, hogy most is a másokért és önmagunkért kapott és vállalt felelősségünkről van szó, amelyről kiderül: határát, hatókörét nem egykönnyen lehet kijelölnünk. Etikai döntések kerülnek szóba, amelyekkel nemcsak a saját életünk, hanem a többi ember és a mindannyiunk otthonát jelentő föld jövőjét befolyásoljuk - jóllehet olykor kicsivel, mégis a fennmaradás vagy a pusztulás a tét. A lélekkel törődő szakemberek a személyes élettel foglalkoznak, de látnunk kell, hogy környezeti kérdésekben sem léteznek személytelen megoldások. Míg embertársam földjét, vizét, életkörülményeit - akár feledékenységből, akár nemtörődömségből - szennyezem, képmutatás lenne azt állítani, hogy aggódom - például a lelki egészségéért. Nem kell elkötelezett környezetvédőnek lennünk, hogy abszurdnak érezzük például egy olyan ember viselkedését, aki miközben nap nap után mások lelkéért dolgozik, elaggott háztartási gépeit olykor a közeli erdő szélén borítja ki autójából. Ami a mi hétköznapjainkban talán csak „apró" pazarlás, figyelmetlenség, gondatlanság, a természeti környezet „jelentéktelen" mértékű kizsigerelése, az - összeadódva - mások, talán még meg sem született nemzedékek életében egyre nehezebb körülményeket, pusztuló világot jelent. Az ökológiával kapcsolatos gondolatok minden bizonnyal hozzásegítenek, hogy rendszerben lássuk egyéni és (keresztény) közösségi életünket, annak szerteágazó hatásait, összefüggéseit. S a mentálhigiénés gondolkodásmód is éppen erre törekszik. Egyre több jel mutat arra, hogy a világméretű problémák megoldása, vagy legalább enyhítése egyéni életünk, személyes világszemléletünk szintjén kezdődhet el. Egészen kis döntésekkel. Mogy megkíséreljük újrafűzni azt a szakadozott láncot, amely közelebbi és távolabbi embertársainkkal összekapcsol. Reménytelen vállalkozásnak tűnhet ez, de földünk állapota sem biztató. Meg kellene kísérelni. Váci Mihály sorai rajzanak a fejemben: Mert nem hiszem, hogy ne lehetett volna kitartó, csendes, hű forradalomban élni: - szeretni, hinni a világot; tenni valamit, mivel besugárzód; melegitni: - telet a gyertya lángja; szelidítni: - aszályt a szik virága; rázni a világot: - szellő az erdőt; kérlelve biztatni: - karsztot a felhők; lázadni - úgy, hogy magadat naponta feláldozod, ha mégoly kis dologra; ellenszegülni: másképp nein? - parányi toporzékoló ügy nyergébe szállni; osztani magad: - hogy így sokasodjál; kicsikhez hajolni - hogy magasodjál; hallgatni őket, hogy tudd a világot, róluk beszélni, ha szólsz a világhoz. Széjjel szóródni - eső a hoinokra -sivatagnyi reménytelen dologra, s ha nyár se lesz tőled - s a táj se zöldebb: - kutakká gyűjt a mély: - soká isznak belőled! Szigeti László iC ÍJ EMBERTARS 2005 / 3. !95