Embertárs 2006/2. [antikvár]

letadók Tetszik vagy nem, jól tudjuk: örökséggel crkc-züuk a világra. Persze elsősorban ne afféle hagyatékra gondoljunk, amelynek utódlását előszeretettel választják történeteik központi motívumául a krimiírók. Öröklött lelki cs szellemi környezetünk, a minket érő hatások, később nemileg igazítható, mégis irányadó meghatározottságunk kincseiről cs tcrhoiről van szó. Boldog ember, aki szüleinél jó, kiegyensúlyozott értekvilágban cs biztonságos talajon ér földet, s ennek az ajándéknak tudatában növekszik önálló életre. De - jóllehet más szinten és fájdalmak katlanjain keresztüljutva - az is boldoggá válhat, aki felismeri: mégoly rossz vagy tragikus és negatív öröksége is az övé, s az egyetlen, amelyből felépítheti, kibonthatja szabad benscjét. Szinte már unottan ismételt - de igazán ko-inoh'an tán sosem vett, azaz életre nem váltott - felismerése Kodálynak, hogy a gyermek zenei nevelése születése előtt kilenc hónappal kezdődik. Ila nem csak a személyes zenevilág harmóniájára s alapozására gondolunk, akár még bele is szédülhetünk arra figyelve, hogy a nemzedékek láncolatában meddig is kell visszakapaszkodnunk, hogy legalább a felfedezés szintjen elválasszuk, megismerjük eleink gonddal ápolt vagy épp elrontott nevelésének szálait. Ez persze hasztalan próbálkozás, inkább csak önria-dalmat keltő igyekezet volna. Szerencsésebb kikötőt találni a jó öreg önismeret partjainál, s időről időre a magunk kimeríthetetlen mélységeit kutatva feltérképeznünk belső világunkat, majd annak ép vagy egészségre nyíló részeire építenünk, s a sötétet elfogadva oszlatnunk. Jó, inert karbantartott lelki ismeretekkel innen indulva szánhatjuk magunkat új életek fogadására IS, ha nem akarjuk magunkat s a majdan ránk bízottakat félrevezetni, megcsalni, gyötörni. Nagyobb eséllyel vághatunk így neki a közös útnak; ismeretlen erőforrásainkat föltárva gyara-píthatjuk benső életünket, s a fölös terhektől legalább menetközben megszabadulhatunk. S könnyen lehet, hogy van mitől. Mert bár a gyermek növekedésével a szülők isteni nagyságának képzelt voltára csakhamar fény derül, apja-any-ja azonban még így is óriás maradhat az utód lelkében, aki aztán rossz esetben egész élete során küzd árnyékukkal. A növekedéshez persze segítségre, olykor fájdalmas támogatásra van szükség. A könyveiből Magyarországon is ismert neves svájci pszichoterapeuta, Verena Kast ír erről egyik művében. A magzatát mellébe fogadó, majd onnan a szüléskor a világra „taszító" anya életet adó, ellentétes irányú kettős gesztusa biológiailag kódolt valóság. Azonban ennek sajátosan emberi párja, a lelki születés-szülés mozdulata nemegyszer elmarad. Mert az anya ugyan lelkébe is befogadja gyermekét, de mikor az felnövekedett, sok esetben nem „taszítja" rá az önálló élet útjára, ahogy azt a természetben például a madaraktól elleshetné, mikor azok kilökik a fészekből arra már érett fiókáikat. Mindennek megvan a maga ideje - az Ószövetség bölcsessége is figyelmeztet: igyekeznünk kell, hogy mindig jelen legyünk a magunk eletében, hiszen folyton változó körülmények cs időszerűségek teszik fel nekünk kérdéseiket, melyekre csak élet-lépeseinkkel felelhetünk. A derűben-viharban való szülői jclcn-lét állomásain járunk mostani számunkban, s egyben folytatjuk a spiritualitás témájáról kezdett sorozatunkat is. Szigeti László -O EMBERIARS 2Ü06/2.