Embertárs 2008/4. [antikvár]

H. elyzetképek - helyzetgyakorlatok Ha útnak indulunk - akár lelkünk legbensőbb zugai, akár a külvilág áttekinthetetlenül gazdag célválasztéka felé -, viszonylag rövid vándoriás után olyan témákkal találkozunk, amelyekkel kapcsolatban rádöbbenhetünk (ha van erre hajló érzékünk), hogy a teljesebb élet érdekében volna mit átgondolnunk, netán cselekednünk. Emberségünk személyes és közösségi színterein számtalan lelkigondozói kérdés, helyzet tárul elénk, s a mi érintettségünk, lelkesedésünk függvénye, hogy valamelyikükkel kezdünk-e valamit. Járt utakra és csaknem egészen elvadult ösvényekre egyaránt bukkanhatunk e barangolás során, s ha nem vagyunk restek okosan szeretni magunkat, ennek eredményei akár mások számára is gyógyulást hozhatnak. A munkát csakugyan üdvös magunkon kezdenünk, nehogy hamis (avagy hiteltelen) prófétává legyünk a házunk táján. Aki önnön lelke gondozása-gyonilá-lása előtt vagy helyett kezdi mások benső kalauzolását, az igen könnyen tévutaskísérővé válik. Az egészen egyedi élethelyzetek, mindannyiunkat befolyásoló, legszélesebb értelemben vett kulturális környezetünk mindig új és újabb lehetőségek kiötlésére, fejlesztésére vezethetnek, ha képesek vagyunk teremtő módon fogadni a minket szólító kérdéseket. Régi formáknak szabhatunk új köntöst, vagy eddig nem is létezők életre segítésén fáradozhatunk. Egyházias körökben gyakorta téma az életminőség javítását, az életmódra vonatkozó terápiás vagy épp varázslatos technikák és trükkök egész rengetegét termő média működése fölötti siránkozás. Az ilyes jajszavak hallatán-olvastán rendszerint eszembe jut: tán nem ez volna az igaz dolgunk. Sokkalta inkább az, hogy evangéliumi szellemű, a keresztény emberkép alapjára épülő lelkigondozói, emberkísérő módszereket dolgozzunk ki, ezekről gondolkodjunk közösen. Nem egyszerűen nem elegendő fanyalogni, tiltakozni a kereszténységtől távol (abb) álló vagy tőle egészen idegen gyógyító vagy bölcsességi áramlatok léte vagy erőszakos térhódítása miatt, de még a nyilvánvaló szélhámosságokkal kapcsolatban sem - ez egyenesen céltévesztő szemléletmódot tükröz. A mi feladatunk a saját meggyőződésünk mélyéről forrásozó válaszok keresése a mindenkori és a változó világ szülte emberi ügyekproblémák felvetette kérdésekre. Ehhez persze alaposan meg kell (ene) ismerni egyfelől a napjainkra kikristályosodott keresztény emberképet, másfelől a közelebb vagy távolabb körülöttünk élők helyzetét. Az elméleti alapokkal felvértezve persze még csak a hadba indulás küszöbéig érünk, felkészültségünket meg kell mártani a gyakodat sűrűjében. Ebben is „csak" Krisztus nyomát kellene követnünk: ott kell megszólítanunk a bajba jutott vagy szenvedő, eltévedt, tanácstalan embert, ahol éppen találjuk. Nem fennen harsogva, inkább lehajolva a mégoly kellemetlen zavarban, rendezetlenül, nem előírásosan élőkhöz. Felismerve, hogy ahol törés, fájdalom, bűn mutatkozik, ott tán elérkezett a gyógyulás ideje. Ahol nem tudnak a betegségről, ott valószínűleg nem is keresik a kilábalást. Közel lépni vagy közel engedni magunkhoz a szédítően sokféle életvalóságot - ez az első gesztus az elméletalkotáson túl, hogy a realitást tükröző helyzetképeket kapjunk. Ezek külsőbelső „megdolgozásából" valósulhatnak meg aztán azok a helyzetgyakorlatok, amelyek eleven hitet, leleményt, nyitottságot és szabadságot feltételeznek. Ilyesféle - a megszólítandó vagy épp tőlünk is válaszokat váró környezetünk sokféleségét mutató témák fakasztotta - helyzetgyakoriatok születéséről, megvalósulásáról, s az ezekhez szükséges, minél tisztább helyzetképek létrejöttének segítésére gyűjtöttünk egybe írásokat mostani számunkban, a sajátos életszituáeiók javításának, az emberi kapcsolatok mélyülésének, gyógyulásának útjait keresve. Szigeti László s-a Kí co :0