Embertárs 2009/1. [antikvár]

A z ember és az egészség ügye Az egészségügyre mindig rájárt a rúd. Ha most nem is foglalkozunk napjaink áldatlan hazai helyzetével, az anyagi csőd folyamatos közelségének fenyegetésével, annyi bizonyos, hogy a régi időktől kezdve mindmáig rendre valamiféle divatnak bizonyul például „az orvosok" szidalmazása vagy gúnyolása, tudásuk értékének kétségbevonása. Ha kicsit jobban belegondolunk, persze csakhamar ráébredhetünk, hogy e szurkálódás-szidalom korántsem véletlen jelenség vagy tán úri passzió szülte: még annyi mindent tudó és nagyon felvilágosultnak vélt korunkban is kitapintható mögötte a gyógyítás felkentjeinek mindenhatóságába vetett hit. Ami persze óhatatlanul csalódást hoz világra. S ha időről időre fény derül az „orvosságos emberek" határaira, a betegek nyilván rajtuk verik el (természetesen mélységesen érthető) csalódottságuk verbális porát. Az orvosi mindenhatóság hitének hátterében ott találjuk azt az archaikus képet, amely még együtt láttatta a gyógyítót, a varázslót és a papot. A nyugati természettudományos fejlődés következtében aztán darabolódtak e szerepek, s a kísérleti eszközökkel „megfoghatatlanok" leváltak a gyógyító emberekről - bár irracionális szinten azért csak megmaradtak, s hatnak ma is. A folyamatos, napjainkban is tartó orvosi szakosodás eredményeként pedig feltartóztathatatlanul - mondhatni - „ízeire szedték" a vizsgált, felépülni vágyó embert. E folyamat rendkívül kifinomult és aprólékos szaktudáshoz vezetett, csak épp az ember egysége vallotta kárát. Szent Ágoston szerint egészségünkért elegendő imádkozni, bízzuk Istenre, ezen túl nem üdvös dolog aggodalmaskodnunk miatta. A korszakokon átívelő hatású ókeresztény egyházatya szava bizonyos értelemben ma is helytálló: például napjaink hajszaszerű fitneszmániája elég egyértelműen mutatja, milyen embertelen távlatai lehetnek annak, ha egy sajátos egészségképzet rabjaivá válunk. Az elvilágiasodó Nyugat az évszázadok során meglehetősen távol került Ágoston szemléletétől: az egészség ügye profa-nizálódott, a gyógyítás szigorú természettudományossága (már amennyire tehette) kiparancsolta a szakralitás világát a kórtermekből. Mígnem elérkeztünk a XX. századba, amelynek vége felé már számos kutató - szintén szigorú szempontok szerint mérlegelve - igazolva látta a vallásos hit, az imádság szerepének jelentőségét például a beteg ember gyógyulásában. Itt állunk hát most: a szó két értelmében is felbecsülhetetlen (nemcsak értékes, hanem egy-egy ember számára még nagy vonalakban is áttekinthetetlen) szakmai tudás jellemzi napjaink nyugatias jellegű gyógyítói világát, ugyanakkor egyre sürgetőbben szembesülünk azzal, hogy az ember örökölt töredékes szemléléséhez már nem ragaszkodhatunk. Egyre több jele mutatkozik annak, hogy sokan ismét igyekeznek „összerakni" a némileg szétesett embert. Ez önmagunkkal kapcsolatban persze mindannyiunk feladata. De reménykeltő, hogy a segítőhivatások képviselői közül is mind többen az egész embert tartják szem előtt, legyen szó akár gyógyításról, akár az életkörülmények javításáról vagy az élet teljesedéséről. Nyilvánvaló, hogy e lassú, de több szempontból is életmentő folyamat csak összefogással vezethet eredményre. Az ember testi valóságáért, lelkéért és szellemi jóvoltáért, azaz a szó legteljesebb értelmében vett egészségéért sokféle szakember tevékenykedik. Sejthető: reménybeli teljes körű és összehangolt együtt munkálkodásuk például a jelenlegi hazai egészségügyi állapotokat tekintve igen távoli eszmény De talán közelebb kerülhet hozzánk, ha az emberlét egymástól oly sokáig szétválasztott dimenzióinak értői párbeszédet folytatnak, s legalább azt a közös munkát elkezdik, amelyre itt és most lehetőségük nyílik. Ci) ?N -JO CV) l'í co ÍN) r-J Szigeti László CQ EMBERI 2009 ¦ lÁRS 2 ¦ 19/1. j :