Evangélikus Nevelés 22. [antikvár]

Rozs-Nagy Szilvia Sóbálvány, vagy a föld sója? Augustinus szerint az erő, ami az embert igazán meghatározza, nem a múltból fakad, nem is a jelen körülményeinek köszönhető, hanem a jövőből ered. Bár jövőnk alapvetően a múltunkra épül, mely kihatással van a jelenünkre is a meghatározottságainkon keresztül, erőt mégsem meríthetünk belőle. Tanulságot, bátorítást, megfontoltságot igen, de ha az erőt a múlttól várjuk, könnyedén úgy járunk, mint Lót felesége. Kierkegaard is hasonló gondolatmenetet indít el, amikor azt írja, hogy a jövő bizonyos értelemben közelebb van a jelenhez, mint a múlt. Amikor folyóiratunk idei első számának témájaként a szervezeti kultúrát választottuk, mi is elsősorban a jövőbe tekintettünk: milyen egyházat és egyházi iskolarendszert szeretnénk magunk körül látni öt, tíz, vagy ötven év múlva. Sőt, továbbmenve, az örökkévalóság szempontjából, a már jelenlevő és még megvalósuló Isten országa felől tekintve is feltettük a kérdést. Isten nélkül ugyanis nincs jövője sem a világnak, sem az egyháznak. Nem akartunk abba a hibába esni, amelyre de Chardin hívta fel a figyelmünket, hogy „mindig azt mondjuk, hogy nagy dolgokat várunk, de valójában már nem várunk semmit". Keresztényként tudjuk, hogy előrement Urunk nem véletlenül bízta ránk a talentumait, nem is tárgyként, megőrzőként tekint bennünket, hanem azt szeretné, ha bölcsen élni tudnánk a lehetőségeinkkel és kamatoztatni tudnánk a ránk bízott kincseket. Mindig nehéz és nagy érzékenységet igénylő feladat a jövő felől rátekinteni egy szervezetre, különösen is, ha az a szervezet maga az egyház. Az egyház ugyanis egy sajátos hierarchikus szervezet, mely mélyen gyökerezik az újszövetségi, szervezeti formához nem kötődő teológiában, ugyanakkor a történelme folyamán kiépítette a vezetés és irányítás hierarchikus eszköztárát. E kettősség megmutatkozik a szeretet és bizalom alapú elvárt működésben, miközben szervezeti szinten vannak olyan ügyek, amelyekben nem a teológiai erények a mérvadók (például a közös szabályok betartatása, a normaszegés szankcionálása, az eredménytelenség esetén ajavító beavatkozás stb.). Az egyházi iskolák szintén az egyház szervezetének részei, s hasonlóképpen megtapasztalják a napi működésük során, hogy amikor a világi és a hitéleti kérdések ütköznek, akkor nincs más út, mint a megegyezésé. Ez a folyamat természetesen időigényes és nem nélkülözheti a szereplők intelligenciáját. A normatív szabályok bár hatékony, instant megoldásnak tűnnek, nem tudják