Dörmögő Dömötör 1982. március [antikvár]

Élt-volt egy nyugalmazott állomásfőnök, aki élt-halt a mozdonyfüttyért. A legszívesebben napestig mozdonyfüttyöt hallgatott volna. De csak madárfüttyöt hallgathatott, mert egy rég elfeledett, rég megszüntetett! szárnyvonal mentén lakott, egy réges-régi állomásépületben. Az állomásról is megfeledkeztek, akárcsak a szárnyvonal egyetlen, közeli s ugyancsak nyugdíjas alagútjáról. Még szerencse, hogy az állomásfőnök nyűgdíjáról nem feledkeztek meg, mert különben feleségestül kopott volna fel az álla. így azonban volt mit a tejbe aprítaniuk. Az állomásfőnökné bevásárolt, sütött-főzött, mosogatott, tyúkot tartott, mosott-vasalt, takarított. S ha bántotta valami, csak az bántotta, hogy súlyos mozdonyfüttyhiányban szenvedő ura egészségi állapota egyre jobban romlik. Mert a nyugalmazott állomásfőnök, a vak is láthatta, napról napra szomorúbb lett, és az ekkora nagy szomorúság, ugyebár, kész betegség. Az állomásfőnökné egyfolytában azon törte a fejét, hogyan, mivel vidíthatná fel a férjét? S míg ő hasztalan törte a fejét, a tyúkjai egyfolytában tojtak. Ennyi tojást még nem látott együtt a világ! Még szerencse, hogy eszébe jutott a kiszolgált alagút, azt rendezte be tojásraktárnak.