Hét hárs 2013/3-4. [antikvár]

Donáth László Ami megmarad Világéletemben a peremen éltem. Nemcsak azért, mert idegenkedtem az elvegyüléstől, erősebb volt ennél a tőlem ódzkodó szőkék és barnák elutasítása. Megtanultam kívülről nézni a világot, kicsit mindig szkeptikusan, elvégre „vándorló arámi volt az ősöm". Boldogan építettem hajlékot Isten szedett-vedett népének Békáson, meg otthont az öregeknek, de lakást nem veszek, amelyet — ha valaki megkíván — ebben az országban mindig könnyedén elorozhat a magamfajta, csak az Örökkévalót félő szegénylegénytől. Hiábavaló lett volna a reformáció pusztán azért, mert 500 évvel később csupán hagyomány és történelem? A több száz főnyi honi evangélikus klerikus és adminisztrátor csak akkor és attól hördült föl, amikor a népszámlálás adatai nyilvánvalóvá tették, tíz év alatt brutális mértékben csökkent a magukat evangélikus keresztényként identifikálók száma. Húsz éven át bolondították magukat azzal, elég, ha „jó kormányzata" van az országnak, mely kárpótol az évszázadnyi sérelemért, s utat mutat, mit is csináljon az, aki lelkészi oklevelet szorongat. Teltek-múltak az évek, s a természet rendje szerint egyre csak haltak azok, akik még tudták, miért azok, akik. Akiket még kérni sem kellett, volt szemük, kezük és szívük - tették a dolgukat, ki mihez értett, a közösség javára és a maguk örömére. S így együtt Isten dicsőségére. Időközben a szerény, de biztos megélhetés bevonzotta a társadalom piacfüggő vagy a versenyszférában alkalmadan, középszerű tudású-szorgalmú kádereket. íme, munkájuk gyümölcse! Nem az a baj, hogy kicsi és hatalom nélküli ez az egyház, hanem az, hogy nem vonzó sem a megszomorítot- tak, sem a különféle elitek számára. Sem a jámboroknak, sem a felvilágosult elméknek. Jelentéktelen, igazán még rosszat sem tesz, csak van álmatagon s néha sértetten undorkodva önnön fölöslegessége láttán. * Valamikor régen fenn a Bécsi kapu téren a szombatonként összejövő ifjúság bibliaóráján még azt gondoltam, rosszul kérdezek. Nem ismerem eléggé az egyházat, a Bibliát, a dogmatikát. Megszerettem azokat a korombeli fiúkat és lányokat, a kedvükért meg a magam gyönyörűségére anyai dédapám, a nagyenyedi szász lutheránus pap nyomdokába akartam lépni. Már több mint negyven éve ennek. A templom ott áll változadanul a Várban, de hol vannak, akik egykor engem inspiráltak? Eltűntek a múló időben. Némelyikük számára vállalhatadanná lettem, karrierjüket, jó hírüket féltve messze elkerültek. Mások időnek előtte megöregedtek, lelket csak én láttam beléjük, s mikor ezt már nem tettem, nem volt kit látni. Egyedenegy ember maradt meg barátnak, társnak, ki megőrizte egykor közös hitünk szenvedélyét. Pedig bitangul megpróbálta az élet, talán csak a testvérében nem csalódott, meg a munkatársaiban. Bárhol dolgozott is, szerették. Nyüván azok is kedvelték, akik eredendő emberszeretetét naivitásnak vélve kihasználták. Soha nem bántott senkit. Már húsz éve belebetegedett a dolgok rémuralmába. De nem adta fel. Muntag Judit mosolyogva halt meg. Nővérén kívül soha senkire nem támaszkodott, mindent eltűrt, és mindent remélt, leginkább szerelmet és családot. Semmit sem kapott. De a hitét nem adta. És engem sem tagadott meg soha. A legtisztább lelkű és létű nő volt, akit valaha ismertem. Apám nagyon szerette. *