Hét hárs [antikvár]

Donáth László A Sátán mindenhatós ágáról és azokról, akiknek még ez is javukra válik Sok éve annak, hogy a békási tanházban hétről hétre összegyűltünk és együtt olvastuk Jób könyvét. Olvastuk és vitattuk, nem volt közöttünk senki, aki úgy viselkedett volna, mint Jób barátai, de olyan sem, aki ne ódzkodott volna attól, hogy szelíden rábólintson saját élete jóbi fordulataira. A könyv olvasását befejeztük, töprengő társaink közül néhányan meghaltak, mások elfáradtak, de akik megmaradtak, sem sejthették, hogy egy évtizeden belül mennyire konkréttá válik számunkra a kérdés újra: mi az Isten igazsága? Igazságos-e az Isten, ha ennyi szenvedést szabadít bűnösre és igazra, mint amennyit nekünk tünékeny életünk során meg kell tapasztalnunk? Amitől szenvedünk, az vajon személyes kín-e, vagy igazából individuálisan éljük meg annak a közösségnek kollektív nyomorúságát, amely se nem nép, se nem nemzet, sem semmifajta szervezett és lehatárolt e világi érdekszövetség, hanem azok gyülekezete, akik felekezeteken kívül és belül „Istenhez hanyadó árnyék"-ként keresik országát és igazságát, tehát a valóságát. Mi köze Istennek az ember szenvedéséhez? E kérdésre Martín Buber négy választ is ad.1 Az első a kerettörténet sugallta költői megközelítés, amely szerint Isten mél- 1 Vö. Martin Buber: A próféták hite. Fordította: Bendl Júlia. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 1998. Jób történetével Buber a kötet A szenvedők istene című fejezetében foglalkozik. tatlanul kiszolgáltatja a feddhetetlent a földön barangoló mennyei államügyésznek, hogy az „fölbújtsa" a bűnre, ahogy Betsabé hamvas testét is igénybe vette, hogy Dávidot csalásra és gyilkosságra ingerelje. A Sátán, mint ama kertbéli kísértő, a veszejtésre szánt hazugságot állítássá formálja: „Nem ok nélkül féli Jób az Istent! Hiszen te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá arra, amije van, majd káromol még téged!" (Jób 1,9-10) A prológus szerzője halkan, de egyértelműen kimondja: amikor Isten, bár sokszor megtapasztalta állhatatos hitét, feddhetedenségét, hűségét és bizalmát, mégis megkísérti Jó-bot, akkor eljárását kétségbe kell vonnunk. Luther megrendülten állapítja meg, Isten szórakozik az emberrel, s mint játékába beleunt gyermek, gonoszkodni kezd. Jób panasza, lázadása barátai hitvány magatartása miatt meg sem közelíti a prológus sugallta megállapítást: Jób eleven és áldott kapcsolatban áll Istennel, aki tapasztalatai ellenére, „játékból" megkérdőjelezi Jób „érdek nélküli" tartását. Jóbnak ezért és erre hátat kellett volna fordítania, s mint felesége tanácsolta, megátkozva azt, aki ezt művelte vele, kiüresített és semmivé tett életét letéve, immár inkább a halált, mint a gonosszá lett Istent kellene választania. Buber méltán állapítja meg: Istennel „szemben az ember valóban embernek bizonjml". Nem így a barátok. A három jámbor protofarizeus fundamentalista és dogmatikus szigorral veszik védelmükbe az Istent, nyilvánvalóvá téve: a nagy inkvizítorok kauzális gondolkodása időtlen, sem Istenhez, sem valláshoz nem kötődik. Sőt, lényege szerint isten- és emberellenes. Ebből származik az a másik értelmezés, amely szerint a szenvedés a bűn büntetése. Aki szenved, bűnt követett el, s ezt Istennek meg kell torolnia. Jób szenved - Jób bűnös. Jób ártat-