Jura 2015/1. [antikvár]

Bessenyő András: A devizahitelesek és a római jog II. A devizaklauzula lehetséges értelmezései 5 Studium Bessenyő András egyetemi docens A devizahitelesek és a római jog II/ A devizaklauzula lehetséges értelmezései A felek magánautonómiája - a 'szabad számolás', ahogyan Grosschmid1 nevezi - tagadhatatlanul magában foglalja azt a lehetőséget is, hogy devizában tartsák nyilván, számolják el a közöttük fennálló viszonyt. Amíg ez a kikötés nem tőkeuzsorát palástol, nyilván semmi kifogást nem lehet emelni ellene. Miként értelmezhető mármost közelebbről ez a sajátos kikötés? Azt biztosan nem jelentheti, hogy az adós ténylegesen - effektíve - devizaköl-csönt vett föl a hitelezőtől. Ebben az esetben ugyanis nyilvánvalóan egyszerűen devizahitelről vagy devizakölcsönről - a két kifejezés között itt nem teszünk különbséget - kellene beszélnünk, nem devizaalapú vagy devizában elszámolt hitelről, illetve kölcsönről. Más lapra tartozik, hogy a mindennapi szóhasználatban a rövidség kedvéért devizahitelekről, devizahitelesekről, devizaadósokról beszélünk, jóllehet tisztában vagyunk azzal, hogy ez a kifejezés nem egészen szabatos. A) Az indikáció - elmélet Az egyik lehetséges értelmezés szerint a devizára utaló hivatkozásnak a szerződések szövegében jelző, értelmező - indikatív - szerepe van. A bankok ezzel a megjegyzéssel utalnak arra, hogy a szóban forgó kölcsönök összegét devizaforrásokból fedezik. Az ügyfél számára ennek ebben az esetben semmilyen jogi kihatása nem lehet. Számára teljesen közömbös, vajon devizaforrásból fedezi-e a bank a neki folyósított kölcsönt vagy nem, ha a maga részéről devizát nem lát. A kérdéses hitelkonstrukciókkal megkísérelték a bankok valamilyen módon kivetíteni ügyfeleikre a maguk a maguk belső pénzmozgási-finanszírozási folyamatait, valamiképp bevonni ügyfeleiket üzleti partnerként belső üzemi működésükbe. Ez a kölcsönszerződés által köztük és ügyfeleik között keletkezett - és egyáltalán keletkezhető - jogviszony jogi tartalma. * A tanulmány első része a Jura 2014. évi 2. számában olvasható. nak, természetének alapvető félreértése, fogalmi félreértelmezése volt a részükről. A devizaalapú hitelek törvényileg előírt forintosításának régóta hangoztatott terve ennek az üzletpolitikai elgondolásnak a végleges bukását pecsételné meg. De miért kellene egyáltalán törvényi előírással „forintosítani" a kérdéses hiteleket? Hiszen - helyes jogászi megítélés szerint - már kezdettől fogva forinthitelek voltak! A bankok maguk sem tagadják, hogy nem devizát, hanem forintot szolgáltattak ügyfeleiknek, csupán arra hivatkoznak, hogy ehhez a maguk részéről devizaforrásokat vettek igénybe. A kérdés mindössze az, honnan gondolták s egyáltalán honnan gondolhatták, hogy ezáltal átháríthatják ügyfeleikre üzleti, kockázataik tetemes részét. Ez bizony súlyos jogi tévedés volt! A másik kapitális tévedése a bankoknak ismeretelméleti - gnózeológiai - jellegű: valóságnak hitték azt, ami pusztán elképzelt, feltételezett volt. Óvatlanul beleestek abba a csapdába, amitől meg kívánta őrizni a filozófusokat Kant, amikor megfogalmazta híres mondását: száz valóságos tallér semmivel sem több, mint száz lehetséges - „Hundert wirkliche Taler enthalten nicht das mindeste mehr, als hundert mögliche". - Abból, hogy elgondolunk, fogalmilag megragadunk valamit, még egyáltalán nem következik, hogy valóságosan létezőnek is tekinthetjük, bármennyire pontos és világos az elgondolásunk. Ex posse ad esse non valet illatio. Egy számszerűen meghatározott pénzösszeg - száz tallér - kiválóan alkalmas példa ennek bemutatására. Száz lehetséges tallért ugyanis pontosan úgy gondolhatunk el, mint száz valóságos tallért. A kettő mégsem azonosítható egymással. Kant erre is világosan utal: száz valóságos tallér tényleges fizetőképességet biztosít annak, aki birtokolja, száz lehetséges tallérról már nem mondhatjuk el ugyanezt. „Aber in meinem Vermögenszustande ist mehr bei hundert wirklichen Talern, als bei dem blossen Begrijfe derselben (d.i. ihrer Möglichkeit)".2 A bankok úgy vélték, ha elkönyvelik maguknak, hogy ügyfeleiknek devizakölcsönt nyújtottak és azok devizában tartoznak nekik, akkor ez a deviza valóságos. Pedig ebből még távolról sem jön létre valóságos deviza, csak elképzelt, feltételezett! Valóságos devizáról csak akkor beszélhetünk, ha a banknál ténylegesen megvan - papírpénz és pénzérmék formájában - a kérdéses devizaösszeg és azt ügyfelének ténylegesen a kezébe adja. Valóságos a deviza persze akkor is, ha a bank bankszámlapénz formájában bocsátja ügyfele rendelkezésére: számlát nyit ügyfele javára, ezen jóváírja a kérdéses devizaösszeget, majd ennek terhére teljesíti az ügyfél átutalási megbízásait devizában más bankszámlák javára. De ha egyiket sem biztosítja a bank ügyfelének, akkor nyilvánvalóan a deviza az ügyletben nem valóságos, hanem csupán elképzelt, elgondolt.