Kármel 2013/6-2014/1. [antikvár]

Mindenki kincse Marton Marcell atya immáron „tiszteletreméltó", azaz megilleti őt a rendes és nyilvános tisztelet az Isten népe részéről. Egy olyan üzenet legmagasabb szintű megerősítésének a kezdete ez, amelyet mindig is tudtunk és sejtettünk: Marcell atya mindenkinek való. Nem csak a kármelitáknak. Marcell atya szól mindazokhoz, akiknek az életét ő maga is megtapasztalta: volt jámbor gyermek és hitét nem gyakorló fiatal; volt tanár és katona; megtérő és újrakezdő; szerzetes és pap, gyóntató és igehirdető. Végül - az utolsó 16 évében - a „hétköznapi szent": akiknek kolostora az utca, a villamos, a János-hegy; akinek szerzetesi ruhája a nadrág, a zakó, a nyakkendő; akinek napirendje az állandó jelenlét Isten és embertársai számára; akinek aszkézise a megnemértettség, az üldözés, a betegség („minden napnak a maga baja"). Egy olyan valaki, akit Magyarország hercegprímása lelkivezetőül és gyóntatóul választott. Olyan valaki, akinek Krisztussal való kapcsolata, Máriával való kapcsolata, hivatása és küldetése egy kicsit sem ingott meg, amikor el kellett hagynia a szerzetesi életet. Olyan valaki, aki ezáltal arra tanít minket: egy a szükséges, hogy szeressünk és szeretve legyünk Isten által, hogy tegyük, amit tennünk kell, bármilyen körülmények között. Felismerjük, milyen kincset birtoklunk Marcell atya személyében? Felismerjük, hogy ki is volt ez a valaki, akinek földi maradványai a Huba utcai templomunk Fájdalmas Anya oltára alatt nyugszanak? Ó, magyarok és kármeliták, nehogy abba a hibába essünk, hogy nem látjuk óriási megajándékozottságunkat. Fedezzük fel a Tiszteletreméltó Marcell atyát, fedezzük fel az embert, a hétköznapi szentet, a szeretet és a remény hírvivőjét és ikonját!