Katholikus Szemle 1900. január-december [antikvár]

A MEGTESTESÜLT IGE. Gondolatok a századvégi hódolat alkalmából. I. A palota készen állott, csak ura hiányzott még. Aki a palotát készítette, gondoskodott lakójáról is: az ember elfoglalta örökségét. És minő volt az az ember? Most került ki Teremtője kezéből; nem volt azon semmi hiány, fogyatékosság vagy éktelenség; a szenvedés és fájdalom nem köszörülték rajta fogaikat, a nyomor és aggodalom nem szántották föl nyugalmát, a halál nem nyújtotta feléje dermesztő kezét; a teremtett természet nyitott könyv volt előtte, melynek betűi nem voltak homályos rejtvények; a kívüle létező esztelen lények nem törtek élete ellen, erejükkel, szépségükkel szolgálatára állottak; szelleme olvasztott és gyújtott, világos tekintete előtt a megismerés látóhatára nem burkolódzott homályos ködbe, az érzéki ember ingerei, vágyai, szenvedélyei nem vetették ki hálójukat akaratára. De még ez nem volt minden ékessége. Midőn az első ember szive elsőt dobbant, e dobbanás a fiú szeretetének lüktetése volt atyja iránt; midőn szelleme első sugarait szórta szét, e suga'rakat a közte és Alkotója közti otthonos, baráti viszony tudata melegítette meg; midőn akarata először vágyott, nemes vágya volt bírhatni azt, kitől ő maga is és kívüle minden létrejött; arra volt hivatva, hogy egykoron Urában, ezen fénytengerben, az örök bölcseség kifürkészhetetlen tudását, a mindenhatóság kikutathatatlan mélységű műveit szemlélje, a végtelen jóság kimeríthetetlen bőségét élvezze; röviden a megszentelő malaszt állapotában volt, az ártatlanság meze födte. Az élet Urának akarata szerint ennek így kellett volna lennie nem-zedékről-nemzedékre. Ha az esztelen természet akkor érteni és érezni tud, minő lett volna bámulatában és büszkeségében örömkiáltása, 1*