Katholikus Szemle 1926. január-december [antikvár]

SZENTLELEKISTEN. Szent Péter apostol első levelében (1, 12) írja: Az angyalok legédesebb óhaja, vágyakozása a Szentlélekisten nézése. Mi az, ami a Szentlélekisten látásának olyan rendkívüli értéket ad, hogy az angyalok — a legtökéletesebb léleknyugalom és üdvbiztonság birtokosai — vágyaik teljét a Szentlélekisten arcának szemléletében vélik föltalálni? A szépség. A Szentlélekisten ugyanis a szépség és a szeretet teljessége a Szentháromságban. Az Atya beletekint önmagába s ezáltal megismeri önmagát s ennek az önmegismerésnek személyi függetlenséget ad: így származik öröktől fogva az Atyától a személyes ismerő elv, a Fiúisten, A Fiú szemléli az Atyát, az Atya szemléli a Fiút s egymásnak — mint végtelen tökéletes harmóniának — szemlélete közben az Atya és Fiú öröktől fogva végtelen szeretetre gyullad egymás iráni; ennek a Szeretetnek önálló személyiséget adnak: s így származik a szeretet kilehelése, istenségből való kilángolása gyanánt az Atyától és Fiútól a Szentlélekisten. A Szentlélekisten tehát az Isten két első személyének leheletszerű kiáradása, szeretetkilángolása. Ez a végtelen isteni, tiszta, tökéletes szeretet aranyozza meg — hogy gyarló emberi szóval szóljunk — befelé az Istenséget és kifelé a világot. Ez a szeretet ragyogja be és tölti el gyönyörűséggel az eget. Nem csoda, ha Szent Péter apostol által így nyilatkoztatja ki az Ég az angyali boldogság egyik forrását: hogy legédesebb gyönyörűségük a Léleknek, az isteni Szépségnek szemlélése. Nem szükséges bölcseleti viták végigelmélkedése által magunknak fogalmat faragni a szépségről: elég úgy vennünk a szépséget, ahogy a teremtésben találjuk; elég olyan általános fogalmat alkotnunk róla, amely nekünk az isteni szépségről való fogalomalkotásra árnykép gyanánt szolgálhat. Szemügyre veszem