Katolikus Kántor 1935. augusztus-szeptember [antikvár]

Részlet: Beszámoló a budapesti két hetes továbbképző kántorkurzusról Az ismeretlen sötét puszták útvesztőiben tévelygő magányos vándornak legnagyobb boldogsága, ha fény gyúl az éjszakában, amely irányt szab tétovázó lépteinek s elvezeti őt a kitűzött célhoz. Ilyen magányos vándora az egyházi muzsikának az a kántor, aki az egyházzenei életből kikapcsolódva a tájékozatlanság, a helyi, rossz adottságok útvesztőiben bolyongva, önmagával és sokszor tengernyi rosszakarattal is küzködve eltér az igazi céltól, vagy iránytévesztve áll tétova mozdulatlanságban. Valósággal irányító fényt gyújtott tehát a Magyar Országos Katolikus Kántorszövetség, amikor megszervezte Budapesten a két hetes továbbképző kántorkurzust. A Kántorszövetséget ebben a munkájában az a nemes cél vezette, hogy alkalmat nyújtson a kántoroknak az önképzésre és a Musica Sacra lelkes munkásaivá avassa azokat is, akik ebbe a szent és diadalmas hódító mozgalomba még nem kapcsolódtak be. Bizonyára sok kántortársamat érdekli, hogy milyen lehetett ez a tanfolyam, ezért - mint annak egyik résztvevője - leírom olyannak, amilyennek én láttam.