Katolikus Szemle 1937. február [antikvár]

Részlet:ÁLLAMI szempontból van-e értelme annak, hogy a modern állam a Szentszékkel konkordátumot kössön? - hangzik el ma egyik-másik külföldi parlamentben a kérdés. Az még összeegyeztethető - mondják - a nemzetközi szerződések lényegével, hogy az államok a Vatikán-államot érdeklő ügyekre nézve kössenek nemzetközi szerződést a római pápával, de hogy valamely állam saját állampolgárai sorsáról szerződjék egy idegen szuverénnel, az - eme doktrína szerint - egyenlő az állami szuverénitásról való önkéntes lemondással. Pedig a wormsi konkordátum óta Róma igenis köt az államokkal ilyen szerződéseket - amelyek bizony sokszor csak formájukra nézve szerződések, de lényegükben az Egyház részéről az államoknak engedélyezett privilégiumok - s hiába keletkeztek közben teóriák, amelyek állam jogi érvekkel igyekeztek a konkordátumok ellen hangulatot teremteni, ma már ott tartunk, hogy még a totális államok sem tudják Rómát mellőzni s azok is kénytelenek saját állampolgáraik felett lelkiekben a szuverénitást a Szentszéknek átengedni. Bár a világháború utáni új alkotmányok legtöbbje a baloldali politika jegyében született meg, amely alkotmányok inkább az Egyház és az állam szétválasztására való törekvést tűzték ki a fejlődés irányvonalául, ezek a baloldalivá vált államok is sorra kötötték a Szentszékkel a konkordátumokat s a Vatikán ma már elégtétellel állapíthatja meg, hogy 14 állammal kötött a világháború óta konkordátumot s még hozzá olyan konkordátumokat, amelyeket éppen nem az Egyházra nézve kedvezőtlenebbé vált helyzettel való megalkuvás, hanem ellenkezőleg, az Egyház elveinek majdnem maradéktalan érvényrejuttatása jellemez.