Múzeumcafé 2014/3. [antikvár]

A mi pénzünk, a mi kincsünk „Az isten pénze sem lenne rá elég - szoktuk mondogatni, ha valaminek a megszerzéséhez mái' előre láthatóan horribilis összegeket kell, kellene mozgósítanunk. És közben persze azt is tudjuk: ha valamire, hát az isten pénzére aztán tényleg hiába várunk, csakis egyvalamire számíthatunk: a magunk vagy legfeljebb a többi ember pénzére. lg)7 van ez akkor is, ha valaki - akár egyetlen magánszemély vagy akár egy azonos nyelvet beszélő emberek nemzetközössége, egy adott államközösségben élők összessége - valamilyen számára valamiért fontos műtárgyat akar megszerezni, vagy éppen megtartani. Amikor például Lord St Osvvald 2010-ben úgy döntött, hogy kastélya felújítását fontosabbnak tartja, mint a kétszáz éve a családja birtokában lévő, ifjabb Pieter Brueghel 1602-ben felette Körmenet a Kálvárián című festményének megtartását, és ezért a képet árverésre szándékozott bocsátani, akkor a brit Nemzeti Kulturális Örökség hivatala - amely maga is egymillió fontot adott a célra -a nyilvánossághoz fordult, és rövid idő alatt az ország adakozó kedvű polgáraitól 680 ezer fontot gyűjtött össze, így a képet Angliában tudták tartani, sőt azóta nyilvánosan ki is tudják állítani. Nagyjából ugyanakkor a Csatorna innenső partján a Louvre is hasonló megoldási választott, hogy egy magángyűjteményből akkor előkerült, az idősebb Lucas Cranach leslelte Három gráciát meg tudja szerezni magának: mivel a vételár túl magas volt az intézmény büdzséjéhez, kampányt indítottak, aminek során mintegy ötezer francia polgár kereken egymillió eurót - a vételár nagyjából egyharmadát - adott össze, hogy a múzeum pénzét és különböző vállalatok szponzoradományait kiegészítve a kép az ő „nemzeti" gyűjteményükbe kerülhessen. De ugyanígy tudta csak „otthon" tartani 2012 februárjában Tiziano Diána és Kalliszto című festményét közösen a National Galleries of Scotland és a Britains National Gallery, miután Sutherland hercege úgy döntött, hogy akár külföldre is eladja a képet: a 45 millió fontos vételár egy részét ebben az esetben is azok a brit polgárok adták össze, akiknek fontos volt. hogy egy évszázadok óta az országukban őrzött műalkotás ne kerüljön el tőlük; azóta a képet félévente felváltva mutatja be a két intézmény Mi magyarok március óta az úgynevezett Seuso-kincs nyolc darabját tekinthetjük meg idehaza, amelyeket a magyar állam szerzett vissza, ha nem is közadakozásból, de a köz, tehát a mi mindannyiunk pénzéből. Vagyis a páratlan kincs is a miénk, mindannyiunké. Akár még büszkék is lehetünk rá, mint a britek vagy a franciák a magukéira. Martos ( '.