Múzeumcafé 2014/5. [antikvár]

Nem csak tízévente Az én édesapám (már bocsánat, hogy megint részben a magam ügyeivel traktálom itl az olvasót} mindigazi mondta: szerinte a Háború és békét tízévente el kell olvasnia az embernek, hogy minden alkalommal újabb és újabb rétegeit fedezhesse fel a műnek. Mármost annak éppen huszonöt esztendeje, hogy ő maga már soha többé nem forgatja a polcon pedig még mindig otI álló kötetet, én pedig eszerint, szégyen ide vagy oda, az első, még gimnaziftakorú ismerkedés óta már minimum négy, de lassan már öt újraolvasással vagyok elmaradva; ha ez így megy tovább, kérdés, hogy mire tényleg megint a kezembe veszem a kötetei, vajon legalább annyit is megértek-e még belőle, mint az első, még kamaszléjjel történt olvasás során? Mindez pedig arról jutott eszembe, hogy augusztus elején Jaké Chapman brit képzőművész úgy nyilatkozott a The Independent című lapnak, hogy szerinte a gyerekeket egyáltalán nem kellene beengedni a modern képzőművészeti kiállításokra, hiszen úgysem tudják megérteni mondjuk Marii Rothko vagy Jackson Pollock munkáit. (Idén januárban egy ugyanebben a témában kibontakozó vitának még legalább az volt az ennél azért mégiscsak konkrétabb kiindulópontja, hogy a Taté Modern kiállításán cg}' gyerek felmászott Donald Judd amerikai minimaliíla szobrász egy úgy tízmillió dollárt érő alkotására.) Mármoál aki rendszercsen olvassa a MúzeumCafét, az tudhatja: mi itt a szerkesztőségben jelentős hangsúlyt fektetünk gyerekek és múzeumok általunk nagyon is hasznosnak tartott kapcsolatának bemutatására (ha néhányat lapoznak, a Szemle és a Disputa rovatban most is ezzel összefüggő írásokat olvashatnak), tehát mélyen nem értünk egyet Jaké Chapmannel - miközben természetesen azt ugyancsak nem tudjuk elfogadni, hogy nemrégiben a római MAXXl-ban az olasz kormány nyomására el kellett távolítani az állandó kiállításról egy a teátvérével, Dinosszal közösen készített szobrát, amelyet a „hivatal" túl pornográfnak ítélt. Szerintünk ugyanis a múzeumokban éppúgy helye van mindenféle szobornak, mint ahogyan mindenféle gyereknek is. Legfeljebb utóbbiakai - és lehetőleg nem is csak tízévente - újra és újra vissza kell csalogatni, hogy az éppen aktuális életkoruk tudásának megfelelően mindig újabb és újabb mélységeit (és persze nem a magasságát!) ismerhessék meg a művészeinek. (Én például ha a Háború és békéhez nem is jutottam még újra hozzá, azért múzeumba, ahová először az édesapám vitt el még kisgyerekként, így hatvan felett is sűrűn járok. De persze ez is magánügy, úgyhogy bocs.) Martos Gábor