Múzeumcafé 2017/1. február-március [antikvár]

Mi maradt, amit még ki lehet állítani, és ki kell-e állítani egyáltalán? Hogyan lehet a hiányt megmutatni, lehetséges-e a holokausztot egy történelmi eseményként és nem pedig egy mindent lezáró, éppen ezért máig érvényes állapotként kezelni, vagyis nem eltekinteni attól, hogy akkor valami végérvényesen befejeződött? Mit jelent a muzeológiában a „tudni és tudatni", az emlékezni mellett az emlékeztetni gesztusa? Milyen eszközökkel lehet az épített örökséget megmenteni, ha erre nincs igény, sőt más igényekkel ellentétes a mentés szándéka? Ebben a lapszámunkban olyan intézményekről írunk, amelyek megpróbálják a muzeológia nyelvére lefordítani ezeket a problémákat, olyan helyeket keresünk fel, amelyek még őrzik a zsidó kultúra emlékeit, városokat, városrészeket, épületeket, temetőt, múzeumot, és olyan embereket szólaltatunk meg, akik a maguk területén (S. Nagy Katalin művészettörténészként, Perczel Anna műemlékvédőként és Rajk László kiállítások tervezőjeként) rengeteget tettek azért, hogy meg- és bemutathatok, átélhetők legyenek a zsidó kulturális örökség emlékei. Van példa megmaradt, de megmentésre váró emlékhelyre (a Salgótarján utcai zsidó temető), félig lerombolt városrészre (Terézváros, az egykori zsidónegyed), külföldi, régi és új intézményre (Bécs, Varsó), és ott a világháló, amelyik digitális formában őrzi és dolgozza fel a rendelkezésre álló dokumentumokat. Tágabb látószöggel azt is megvizsgáljuk, hogy a rendszerváltás előtt milyen alkuk és taktikai játszmák mentén lehetett megőrizni, egyben tartani, kiállítani az egyházi kincseket - magunk sem gondoltuk, hogy manapság még mindig ennyire nehéz betekinteni a Kádár-rendszer és az egyházak viszonyrendszerének lapjaiba. Ismét szembesültünk azzal, hogy a választott témánk egyben egy jelenkori problémahalmaz, és mi csak a kérdéseket tesszük fel a figyelemfelkeltés és a lehetséges megoldások megszületésének reményében.