Rubicon 1998/1-10. [antikvár]

| F OLYTONOSSflCCPSZAKÍTflS A KÁDÁR-RENDSZERBEN A Kadar-rendszer lassan egy évtizede a múlté, de teljesen még mindig nem sikerült eltemetni. Sok eleme, beidegződése, maradvanya ma is eleven, megítélésében ma is találkozunk szélsőséges nézetekkel, egyes társadalmi rétegek nosztalgikusán visszasírják, s olyanok is vannak, akik tudatosan igyekeznek feltámasztani. Mindez bőségesen elegendő ok arra, hogy megpróbáljuk e három évtizedet történetileg és tárgyilagosan felmérni. A Kádár-rendszer számára születése pillanatától mindvégig alapvető és igazában megoldhatatlan probléma volt az előző kommunista periódushoz, azaz a Rákosi-rendszerhez való viszony meghatározása. Az indulás pillanatában ez több mint nyilvánvaló. A szovjet tankok és szuronyok segítségével berendezkedő kormányzatnak egyszerre két dolgot kellett hangoztatnia. Egyrészt azt, hogy vissza kell állítani az „ellenforradalom" által megdöntött vagy legalábbis létében veszélyeztetett szocialista rendszert, másrészt viszont meg kellett tagadnia a Rákosi-Gerő-korszak kormányzati módszereit, sőt, annak egész szellemiségét. Az első hetekben ez még valameny-nyíre összeegyeztethető volt, mert Kádárék ekkor még elismerték a forradalom eredeti céljainak helyességét, sőt „nemességét". A még Moszkvában fogalmazott november 4-ei Felhívás legelső mondata így kezdődött: „A hazánkban október 23-án megindult tömegmozgalom, amelynek nemes célja a Rákosi és társai által elkövetett párt- és népellenes bűnök kijavítása, a nemzeti függetlenség és szuverenitásvédelme volt [ ], veszélybe hozta szocialista vívmányainkat." Ennek a „novemberi" hangsúlynak felelt meg az „új" párt- és államvezetés személyi összetétele is. Kádár (és Moszkva) ügyelt rá, hogy a leginkább kompromittált és gyűlölt rákosisták ne kerüljenek be a vezetésbe, ne szerepeljenek a közéletben, hanem tűnjenek el szovjet emigrációban vagy - a kisebbek - hazai magánéletükben, nyugdíjban, esetleg keliően eldugott állásokban. A kormányt és a párt Ideiglenes Intéző Bizottságát pedig olyan személyekből igyekeztek összeállítani, akikre legalább rá lehetett fogni a Rákosi-ellenességet, az antisztálinizmust vagy a Rákosi általi üldözöttséget (függetlenül attól, hogy a szabadulás után -mint Kállai Gyula vagy Marosán György - készségesen kiszolgálták Rákosiékat). Mindjárt az első napokban Kádáréknak dönteniük kellett néhány elnevezési kérdésben, amelyeknek mindenképpen elvi je- A pártkiadó jubileuma a kontinuitás jegyeben. lentőségük volt a kontinuitás vállalása vagy nem vállalása szempontjából. Ilyen volt mindenekelőtt az újjászervezendő kommunista párt neve és újraépítésének módja, továbbá a párt központi lapjának és kiadóvállalatának elnevezése. A párt és a pártlap nevét (és előtörténetét) illetően két, egyaránt képtelen megoldás közül választhattak. A november 4-ei szovjet-magyar kommunista akció valódi értelméből természetesen az következett volna, hogy a Magyar Dolgozók Pártját támasszák fel, s a Szabad Népet indítsák újra. Ám ezeket október 31-én feloszlatták, illetve megszüntették, méghozzá Kádár személyes közreműködésével, amiért már november 11-én magyarázkodnia és mentegetőznie kellett az új Központi Bizottság első ülésén. Szolnokon november 4-étől néhány napon át (Andics Erzsébetéi szerkesztésében) megjelent a Szabad Nép, de a budapesti pártvezetés Kádár javaslatára már 11 -ei, első ülésén úgy döntött, hogy az eredetileg Nagy Invéék (személy szerint Haraszti Sándor) által alapított Népszabadság legyen a párt lapja -természetesen az eredet elhallgatásával. A párt elnevezése körül voltaképpen nem is volt vita, ezt nyilván már Moszkvában eldöntötték, éppen a diszkontinuitás, a Rákosi-korszaktól való elhatárolódás jegyében, az MSZMP javára. (Megjegyzésre érdemes, hogy 1957 júniusában a párt egyes balos elemei felvetették, hogy a Magyar Kommunista Párt nevet kellene visszavenni, ami egy másfajta, inkább 1948-cal, a legsúlyosabb bűnök előtti időszakkal vállalt kontinuitást jelentett volna. Kádár ezt azzal az érvvel hárította el, hogy e lépéssel az 1948-as „egyesülést" vonnák vissza, s ezáltal kirekesztenék vagy kiüldöznék a volt szociáldemokratákat, márpedig a „munkásosztály egysége" mindennél fontosabb.) A Kádár-rendszer tehát már a kezdet kezdetén gyakorlatilag a következő választás elé került: pártja és lapja nevével vagy a Rákosi-féle, vagy a Nagy Imre-féle folytonosságot kell vállalnia, s ebben a helyzetben azl a hazug megoldást választotta, hogy formailag a Nagy Imre által alapított párttal és pártlappal mindinkább a Rákosi-féle politikát hajtotta végre. Ugyanakkor a Ráko-si-hagyomány formai elemeitől való irtózás vagy félelem oly erős volt, hogy a Szikra pártkiadó nevét sem állították vissza, hanem Kossuthra változtatták, amit Révai József a megalkuvás egyik szégyenletes példájaként tett szóvá 1957 tavaszán megjelentetett kritikus cikkében. Ez a kétlelkúség alapjában véve mindvégig jellemzője maradt a Kádár-rendszemek, csupán a hangsúlyok változtak aszerint, hogy keményedés vagy enyhülés volt napirenden a politikában. És ugyancsak végig megmaradt az őszintétlenség is a folytonosság, a hagyomány, illetve az elhatárolódás és szakítás tekintetében. Kádár és Aczél gondosan - és minden bizonnyal tudatosan -fenntartották a kétértelműséget abban a vonatkozásban, hogy pártjuk és rendszerük mennyiben folytatása és mennyiben tagadása a Rákosi-rendszemek. Miközben jól tudták: viszonylagos népszerűséget csakis azzal szerezhetnek, ami megkülönbözteti őket Rákositól, azzal is tisztában voltak, hogy ezt - már csak a szovjet és a többi „testvérpárt" vezetése, de egyszersmind saját hazai hatalmi bázisuk jelentős része miatt is - folyamatosan ellensúlyozniuk kell a szocialista kontinuitás elismerésével. Ez a kontinuitás tehát egyrészt - és mindenekelőtt - a valóságot jelentette, másrészt az ünnepi, főként az évfordulós vagy pártkongresszusi szónoklatok frázisvirága volt („negyedszázados szocialista fejlődésünk", „a népi demokrácia három évtizedes útja" stb.). Ezzel szemben a társadalommal folytatott „nem hivatalos" vagy félhivatalos, de annál lényegesebb kommunikációban Kádár nem győzte kacsingatva érzékeltetni, hogy ő mennyire más, mint Rákosi, Aczél pedig minduntalan a Révaimumust festette - összehasonlításul - a magyar értelmiség elé. A sztálinista-rákosista oldalról természetesen az első perctől fogva hiányolták vagy kevesellték a kontinuitást. Gerő Ernő, Hegedűs András és Kovács István moszkvai emigrációjukból már november 18-án hosszú panaszos levélben fejtették ki a szovjet pártelnökségnek, hogy megfigyelésük szerint a Kádár-féle magyar pártvezetés és kormány erélytelen: „a tömegek bizalmát szinte kizárólag csak engedmények segítségével igyekszik megszerezni", „ tovább folyik az államvédelmi szervek és munkatársaik elleni hajsza", holott ezek - ha követtek is el hibákat 1953 előtt (!) - hűségesek, megbízhatók és „égnek a vágytól, hogy küzdhessenek az ellenforradalom ellen". Gerőék nyitott vagy éppen nyíló kapukat döngettek, a Kádárkormány ugyanis, rövid kezdeti habozás után, néhány túlságosan kompromittált vagy már október óta letartóztatásban lévő régi ávós kivételével visszafogadta, pontosabban a vezetésben végrehajtott némi személycserével ismét működésbe hozta a méltán közgyűlöletnek örvendő Céget mint a megtorlás legfőbb orgánumát. Az átfestett cégtábla mögött tehát a sztálinista-rákosista elemek mind a párt-, mind pedig a belügyi apparátusban szinte zavartalanul tovább működhettek. Létezett ugyan valamiféle „rá-kosista lista", ám ezen csak a felső vezetés ismertebb tagjai szerepeltek, s jellemző módon még Rákosi Mátyás tagságát is elismerték az „új" pártban. Az ötvenes-hatvanas évek fordulójára e bosszúszomjas funkcionáriusréteg uralma és retorziós, sok tekintetben resztálinizá-ciós tevékenysége nyomta rá a bélyegét. A Rákosi-korszak jó néhány évre bírálhatatlanná vált, s még a „sztálinista" vagy „ráko-sista"-szerű kifejezéseket is tiltották, üldözték, mint afféle „revizionista" termékeket. Kádár meghátrált előttük, jó néhány közeli híve pedig, aki antisztálinista reményekkel állt mellé 1956-57-ben, mint például Köböl József vagy Gyenes Antal, kihullott a vezetésből. Csupán 1962-ben került sor az MSZMP és a Belügyminisztérium bizonyos fokú megtisztítására a sztálinista elemektől. Az ismét antisztálinista irányú XXII. szovjet pártkongresszustól felbá- torodott Kádár 1962 augusztusában elérte, hogy az MSZMP Központi Bizottsága határozatot hozzon „a munkásmozgalmi emberek ellen indított törvénysértő perek lezárásáról". Ez a határozat kétségkívül keményebben beszél Rákosiékról, mint a korábbi pártszövegek, de csak személyi hatalmi ambíciójukat ítéli el, s nem politikájuk lényegét: „A Rákosi-klikk tagjai már a felszabadulás előtt elhatározták, hogy a párt vezetését kisajátítják. A proletárdiktatúra győzelme után személyi hatalmuk kiépítése volt a céljuk, majd ahhoz elvtelenül, görcsösen ragaszkodtak, a politikai kalandorság útjára léptek, elszakadtak a párttagságtól, a néptömegektől." Ekkor - csak ekkor! - zárták ki a pártból Rákosit és Gerőt mint a törvénytelenségek fő felelőseit, azok végrehajtói közül 17 ügyészt, bírót, ávéhás beosztottat, valamint további hat személyt, akik Rákosival vagy Gerővel „frakcióztak". Azokat azonban, akik még ekkor is túlságosan komolyan vették a Rákosi-korszakkal való szakítás és leszámolás programját -mint például Tömpe András -, gyorsan félreállították. Mindenesetre a hatvanas évek elejétől kezdve fokozatosan megváltozott a folytonosság és a szakítás elemeinek aránya, az utóbbiak javára. De téved vagy torzít, aki a Kádár-rendszer „fénykorában" nem hajlandó észrevenni a minden szocialista rendszerrel való lényegi azonosság és folytonosság meglétét: a szovjet dominanciát, a szovjet csapatok jelenlétét, a monolit egy-pártrendszert, a titkosrendőrség korlátozottan is érvényesülő túl-hatalmát, egyszóval a politikai diktatúrát, amely a maga „puha" vagy finomított formájában is önmaga marad, s bármikor átvagy visszaválthat keményebb alakjára. Jól jellemzi a helyzetet és a légkört két cinikus „bemondás" a hatvanas évekből. Az egyik egy ávéhás tiszttől származik az említett személycserék idejéből. „Nincs más hátra, lemegyünk a kultúrába" - mondta állítólag, amivel pontosan fejezte ki egyrészt a kultúra szerepéről és rendszerbeli helyzetéről alkotott tipikus belügyes véleményt, másrészt azt a tényt, hogy a „kiszolgált" ávósok zöme továbbra is „bizalmi" területre, a külkereskedelem, a vendéglátóipar vagy kulturális intézmények vezető pozícióiba került, ami természetesen egyben azt jelentette, hogy továbbra is kapcsolatban maradtak egykori munkahelyükkel. Ebből adódott a másik „bemondás", Szirmai Istvánnak, a Központi Bizottság ideológiai titkárának szóbeli „üzenete" egy olyan '56-os ellenzékinek, aki a börtönből történt szabadulása után tett kijelentései miatt rendőri figyelmeztetésben részesült. Az MSZMP magas rangú funkcionáriusa azt üzente az illetőnek, ne csak mondogassa, hogy ez egy rendőrállam, hanem vegye is végre tudomásul! Gyakori és jellegzetes tünete volt a középső és késő Kádárkorszaknak, hogy a megnövekedett utazási lehetőségektől és az Aczél-féle kultúrpolitika viszonylagos liberalizmusától elvakított írók és újságírók - önmagukat és másokat is megtévesztve -„bátran" ostorozták a Rákosi-rendszer visszásságait, miközben saját korukat a jólét és a szabadság megvalósult birodalmaként ábrázolták. Velük együtt a társadalom számos rétegében - főként a korábban különösen sokat szenvedett birtokos parasztságban és a középosztályban - elég sokan akadtak, akik úgy érezték, mintha a Rákosi-korszak poklát a Kádár-kor „paradicsomától" szakadék választaná el. De tévedtek, és tévednek azok is, akik a történelmi valóságtól és jelentős társadalmi csoportok közérzetétől, felfogásától elszakadva, nem hajlandók semmi különbséget látni a két időszak viszonyai között, s minden árnyalás mellőzésével egyszerűen a szovjet megszállás és a kommunista diktatúra közös zsákjába gyömöszölik mindazt, ami 1947 (vagy éppen 1945!) és 1989 között történt. A magyar társadalom ekkor is élt és mozgásban volt, a magyar történelem, ha nem folyhatott is szabadon, külső és belső erőszaktól mentesen, ekkor sem szünetelt. (ba LITVÁN GYÖRGY