Rubicon 2002. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

_ urópát a kárpát-medencei hon-, fc-, foglalás óta szünet nélkül fe-— nyegették a magyarok rablópusztító hadjáratai. Különös ellentmondás, hogy a győzelmet győzelemre halmozó magyar vitézeket mégis egy vesztes csata révén tartja számon a világ. A magyar kalandozások legismertebb, az európai történelemre legnagyobb hatást gyakorló eseménye az augsburgi vagy miként a nemzetközi szakirodalomban nevezik, a Lech-mezei csata. Az ütközet a legrészletesebben megörökített 10. századi hadtörténelmi esemény, mivel a szokásos évkönyvírói bejegyzéseken túl egymástól független német kortárs szerzők is megörökítették. 955-ben még élénken élt az előző évtizedek nagyszabású kalandozásainak emléke, amikor a magyarok szinte ellenállás nélkül nyargaltak keresztül egész Európán, Hispániától Konstantinápolyig. A Német Királyság belső helyzete is kedvezőnek tűnt a magyarok számára. Az év elején /. Oltó király még nyílt harcban állt Bajorországgal, és személyesen kellett a rebellis főváros, Regensburg ostromához sietnie. Ottó gondjait még az ellene szervezkedő szláv fejedelmek is növelték. Ilyen körülmények között a magyar törzsszövetség vezetői nem hibáztathatok a hadjárat időzítéséért és megindításáért, mivel a német belharcok résztvevői a magyar támadás kiszámítható támogatóinak tűnhettek. A magyarok azonban nem számoltak a német királyi hatalom megerősödésének folyamatával, amelynek egyik jele éppen a dinasztiával rivalizáló fejedelmi hatal- 955. augusztus 10. mi központok felszá- molása és semlegesítése volt, amint ez Bajorország esetében is történt. Amennyiben a német tartományok a király által elvárt katonai kontingenseknek csak egy részét is hajlandók voltak kiállítani, a német király félelmetes fegyveres erőt képviselő nehézfegyverzetű hadsereg birtokába jutott. Fennmaradt a német tartományok, korabeli szóhasználattal regnumok nehézfegyveres-állítási kötelezettségeinek összeírása, mely szerint a fegyveresek összlétszáma a 15 ezer főt is elérte. A középkori politikai, gazdasági lehetőségek között persze a teljes, de még a megközelítő létszámban való mozgósításra sem volt mód. Mégis, a modem kutatók által 3-4 ezer fősre becsült német nehézlovasság mobilizálása is döntő jelentőségűvé vált az augsburgi ütközet lefolyása szempontjából. Ottó német király a magyarok előrenyomulásáról, az Enns folyó átlépéséről július 12-14. között értesülhetett, s ezután kerülhetett sor a mozgósításai parancs szétküldésére. Innen visszaszámolva a magyar akció június utolsó napjaiban vehette kezdetét. Roppant feszes menetrendre kényszerültek a németek, akiknek egy hónapnál is kevesebb idejük maradt, hogy elérjék a Donauwörth vagy Neuburg közelében kijelölt gyülekezőhelyet. Azt már biztosan tudjuk, hogy a magyarok augusztus 8-ára körülzárták Augsburgot. A németek tábora a várostól északra, míg a magyaroké a várostól délre helyezkedett el, a később sokat emlegetett Gunzenle magasságában. A vá- LEHEL: beszélő nevű ('lélekzet, lehelet') kalandozó vezér. A kései hagyományban a magyarok vereségüket vele bosszultatják meg. Ti. az utolsó kívánság jogán Lehel a kézhez kapott kürtjével halálra sújtotta volna a német uralkodót. A mai Lehelkürtje valószínűleg 10. századi munka. I. (NACY) OTTÓ: (912-973) a magyarokkal szemben Merseburgnál, más néven Rl-adénál győztes I. Henrik fia. 936-ban koronázták német királlyá. Hadjáratok hosszú sorát vezette belső ellenfelei, továbbá a csehek, vendek s itáliaiak ellen. Birodalomalapítási ambícióínak bizonyítéka, hogy fia feleségének bizánci hercegnőt nyert meg. „A magyarok semmit sem ' késlek«due itkelteK a tech'' folyón, és rtfegfcerülYe a .hadsereget, .ny^Iaikkal/az^ utolsó légiót kezdték ingereliii.^Hatalmaáx kiáN\ tozással indítattálc meg a támadás|;, és miutáq né-^ melyeket ^levágtak a < légió^ t«bbi fegyveresét^ futásra kényszerítették?> Hasonló' módon támadták. meg a lietedik és hát'o-r dik légiót, miután legnagyobb részüket^szét-szórták, me őket." rost nem védhette jelentősebb katonai erő, a kalandozók azonban, gyakorlatlan várostromlók lévén, csak a kiéheztetés-sel próbálkoztak. Erre viszont nem maradt idejük, mivel a városban a később szentté avatott Ulrik püspök vezetésével sikerrel szervezték meg a védelmet. A magyarok egyetlen jelentős rohamot kíséreltek meg, a város keleti kapujánál augusztus 8-án. A támadásnak azonban egy magyar vezér eleste véget vetett, és másnap, a német sereg feltűnésekor végleg felhagytak az ostrommal. Magára az ütközetre augusztus 10-én, a keresztények által mélyen tisztelt vértanú. Szent Lőrinc napján került sor. Az időpont azt sugallja, hogy a németek tudatosan választották e napot, a szent hathatós támogatásának reményével növelve seregük önbizalmát és elszántságát, hiszen ebben a korban az ütközetek istenítélet jellegébe vetett bizalom még töretlen volt. A csata a magyarok számára kedvezően indult. A kalandozók egy része ugyanis még éjjel átkelt a Lech folyón. és megkerülve a német sereget, sikerrel támadta meg a hátvédként a sereg poggyászát védő, a németekkel ekkor már szövetséges csehek csapatát vagy légióját, miként a korabeli források emlegetik. A magyarok hozzákezdtek az ellenfél harcrendjének felgöngyölítéséhez, hasonlóképpen sikeresen támadva meg a svábokból álló következő két német csapatot. Ekkor Ottó király Konrád herceggel az élen a leginkább begyakorlott és jól felszerelt királyi légiót küldte a hátulról támadó magyarok ellen. A németek hirtelen előrenyomulásának okát csak találgatjuk, a magyarok első sikereik után talán zsákmányolni kezdtek, vagy egyszerűen a németek taktikai és technikai fölénye érvényesült. Bizonyos azonban, hogy a magyar fősereg valamilyen okból késlekedett a frontális támadás megindításával, s így nem kötötte le kellőképpen a németek főerőit. A magyar átkarolási kísérlet meghiúsítása után a németek általános támadása következett. Erre a kalandozók a tőlük megszokott taktikával válaszoltak: miután meggyőződtek arról, hogy az ellenállás reménytelen, megfordították lovaikat, és megkísérelték a menekülést. Ennek kezdetben nem is volt akadálya. Az egykorú források szerint az eseményeket az augsburgi várfalakról figyelők először nem is észlelték a magyarok vereségét, noha látták őket elvonulni. A németek nem kezdték azonnal üldözni a magyarokat, először kiszabadították foglyaikat. Ebből arra lehet következtetni, hogy a németek is jelentékeny veszteséget szenvedtek, s megrendíthette őket Konrád herceg halála. Az augsburgi vereség a menekülés során változott tragédiává. Már a csatavesztés másnapján megpróbálták különböző helyeken, leginkább a réveknél és a folyópartokon feltartóztatni a menekülőket. Az ütközet másnapjának sokat vitatott eseménye a magyarok és a csehek újabb összecsapása. Meglehet, hogy a cseh kontingens két csapatban vonult, s a menekülő magyarok a második cseh csapatba belefutva, attól szenvedtek vereséget. Ez egyúttal azt is érthetővé tenné, hogy miért az így kisebb létszámú csehekre bízták a poggyász őrzését a csata ideje alatt. Vannak, akik úgy vélik, a cseh segédcsapatok megosztása tudatos volt, s eleve a magyar visszavonulás megakadályozására döntött így a német hadvezetés. Akármint is történt, a német győzelem a visszavonulás meghiúsítása révén vált teljessé, s a magyar sereg ennek során szenvedte el a komolyabb vérveszteséget. Hogy hányan voltak a magyarok, csak találgatjuk. Az újkor előtti csatákban a részvevők számát mindig csak becslésekre alapozva valószínűsíthetjük. A győztesek és a vesztesek egyaránt hajlottak arra, hogy ellenfelük számát mértéktelenül felnagyítsák, hiszen így győzelmük még fényesebbnek, vereségük pedig elkerülhetetlennek tűnhetett. Bizonyos, hogy a magyarok sem lehettek 100 ezren, ahogy a németek megörökítették. Létszámukat a 3-4 ezer fős német seregéhez kell viszonyítanunk, hiszen azt nem sokkal haladhatták meg. A magyar sereg a tekintélyes számú tartalék lóval együtt így is félelmetes erőt képviselhetett, s érthető, hogy egy egész birodalom erejét kellett koncentrálni a legyőzésére. A 955. évi kalandozás magyar vezéreit éppen elfogásuk és kivégzésük révén ismerjük. Léi (Lehel) mellett Sún és Bul-csut említik, akiket a csata után rövidesen Regensburgban kivégeztek. A kivégzések ténye, a szokásos fogolyváltságtól való elzárkózás ismét Ottó elszántságát mutatja a végső leszámolásra. Valószínűnek tűnik, hogy az említett vezérek elsősorban a nyugat-magyarországi törzsek harcosait vezették, s a kudarc is ezeket a törzseket sújthatta. Ez is magyarázhatja, hogy 955 után a változatlanul folytatódó kalandozások nyugati irányban végleg lezárultak. A csata politikai jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni: Németországban a szász dinasztia hatalmának legitimizálá-sához, illetve a Német-római Birodalom megalapításához, Ottó 962. évi császárkoronázásához vezetett; a csatába magukkal vitt Szent Kereszt ereklye a birodalmi lándzsába foglalva a koronázási jelvények közé került. A magyar történelemben pedig e csata adta a döntő lökést az ország európaizálódásának megindításához, ahonnan közvetlen út vezetett a 973. évi quedlinburgi magyar követjáráshoz, a német-magyar kapcsolatok normalizálásának szimbolikus aktusához. A VESZPRÉMI LÁSZLÓ