Rubicon 2018/5. [antikvár]

Frigyes főherceg (középen) és ErikFalkenhayn (elöl) egy hadgyakorlaton A z európai monarchikus gondolat a kora középkorban kialakult vi-JL Jklágképhez vezethető vissza. Eszerint a társadalmat három nagy, Istentől rendelt csoportra lehet osztani. A többséget a laboratores, azaz dolgozók (általában jobbágyok) alkotják, akiknek természettől rendelt feladata a munka, a társadalom életéhez szükséges javak előállítása. A második csoport az oratores (imádkozok), vagyis a papok, akiknek, mint az ún. közvetítő egyház képviselőinek, feladata az egész társadalom lelki üdvéért imádkozni. A harmadik csoportot alkották a bella-tores (hadakozók), vagyis a nemesek, akiknek Istentől rendelt feladata háború esetén a fegyverforgatás. UralkodócsalAdok a háborúban A hierarchikus társadalmi rendben magától értetődő volt, hogy az Isten kegyelméből az ország vezetésére rendelt uralkodócsalád nemcsak békeidőben, hanem háborúban is az ország vezetésére hivatott. E világképben tehát nem szorul különösebb magyarázatra, hogy évszázadokon keresztül miért volt szükségszerű az uralkodók és hercegek részvétele a hadvezetésben. A felvilágosodás azonban átalakította a közgondolkodást, így megszűnt a középkorra jellemző hierarchikus modell, valamint egyre inkább teret nyert az alkalmasság, a feladatra való rátermettség, szemben a korábban meghatározó származással. Természetesen ez a folyamat sokkal határozottabban jelentkezett az alkotmányos, polgárosodó országokban (Nagy-Britannia, Franciaország), mint az abszolutista birodalmakban. A legnevezetesebb példa Napóleon, akinek fényes katonai karrierje alacsony származása miatt elképzelhetetlen lett volna például a Habsburg Birodalomban, de akár még XVI. Lajos Franciaországában is. Mindezeknek megfelelően tehát az újkori fejlődés során az uralkodócsaládok fokozatosan kiszorultak a katonai vezetésből, sőt az alkotmányos államokban a kormányzatból is. Ugyanakkor az első világháború jelentős hadviselő feleinek hadseregein végigtekintve mégsem ennyire egyértelmű a helyzet. A Brit Birodalom hadseregében nem játszottak komoly szerepet az uralkodócsalád tagjai, aminek oka egyfelől az volt, hogy a háború idején a Hannoveri-ház nem bővelkedett férfi családtagokban, másfelől pedig a már a 17. század óta működő alkotmányosság keretei között az uralkodócsaládnak meglehetősen szűk szerepe volt az állam irányításában, nem beszélve némileg kellemetlen német származásáról (melynek egyenes következ- ménye, hogy 1917-ben a dinasztia nevét Windsor-házra változtatták). Ennek megfelelően egyedül Albert yorki herceg (a későbbi VI. György) vett részt a háborúban, az egyik legfontosabb tengeri csatában, a jütlandi ütközetben az HMS Collingwood egyik lövegtornyának tisztjeként, tehát meglehetősen alacsony beosztásban. A köztársasági Franciaország hadseregében természetesen nem merülhetett fel ilyen kérdés. A porosz alapokon nyugvó és általában modernnek tekintett német hadseregben ugyanakkor Vilmos trónörökös, a császár fia hadseregcsoport-parancsnok-ként szolgált a nyugati fronton, Henrik porosz királyi herceg a balti flottát irányította, Lipót bajor herceg pedig Hindenburg után a német keleti front parancsnoka volt. Oroszországban a Romanov-család sem maradt ki a háborúból, melynek első két évében Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg volt a hadsereg főparancsnoka, akitől személyesen II. Miklós cár vette át a tisztséget 1915-ben. Alexander Mihajlovics nagyherceg az orosz légierő főfelügyelője volt a háború idején (1916-1917), Georgij Mihajlovics nagyherceg pedig a cár szárnysegédjeként szinte minden fontosabb döntésre rálátott és komoly befolyással bírt.