Rubicon 2021/1-2. [antikvár]

Részlet: A címként választott idézet valójában két idézet - egy korszakból, de két szerzőtől. Az egyik keletről, a másik nyugatról. Mind a két szöveget a 11. században jegyezték le, de mind a kettő 10. századi hírforrásra mutat vissza. A „szemrevaló, szép külsejű" jelzők Gardízitól, a perzsául alkotó muszlim történetírótól maradtak ránk, aki viszont al-Dzsajhánitól, a lo. század első felében munkálkodó bokharai tudóstól vette értesüléseit. A magyarok műveletlenségére Ekkehard, a Sankt Gallen-i bencés monostor történetíró szerzetese tett utalást, de a kritika nem az egész népre érvényes, hanem azokra a harcosokra, akiknek ^26. május 2-ai látogatása felejthetetlen nyomot hagyott a mai Svájc területén álló monostor lakóiban. Megközelítések - távolról Ha vissza akarnánk fejteni az információk fonalát az eredetig, hamar be kellene látnunk: ez a fonal még jóval azelőtt a semmibe vész, hogy eljutnánk a magyarok közé. A 9-10. századi magyarokról nem maradt fenn egykorú, belső keletkezésű, írott forrás. Kizárólag olyan, eltérő kultúrájú szerzők (muszlim földrajzi írók, bizánci császárok, nyugat-európai klerikusok) negnyilatko-zásaiból ismerjük őket, akik nem jártak a magyar hátországban, akár az Etelközben, akár a Kárpát-medencében. Pedig ez a „hátország" mozgásban volt a 9. század második felében, amely mozgás révén egy, a sztyeppeinéi zártabb középeurópai térbe költözött a Magyar Nagyfejedelemség népe. De hiába, ha sem a volgai bolgárokhoz látogató Ibn Fadlán nem tett Kárpát-medencei kitérőt 922-ben, sem a 914-ben hazájából elűzött és Magyarországon több évig menedékre lelt Arnulf bajor herceg (vagy kísérete) nem készített feljegyzéseket az őt befo- gadó közegről. Nem árt tudatosítani, hogy a legkorábbi szerzők, akik a magyarok között szerzett személyes tapasztalataikat írták le, a 12. század derekán alkottak: Ottó freisingi püspök 1147-ben utazott át, Abu Hamid al-Gar-náti hispániai arab utazó 1150-1153 között élt Magyarországon. A külső szemlélői perspektíva ily módon kizárólagos érvényre jut a (közel) korabeli elmondásokra épülő írott kútfőkben, hiszen a hazai történetírás bölcsőjét a 11. század második felében ringatták, akkor is latinul író keresztény klerikusok, akik tehát a belülről látó és láttató geszták elkészítésekor idegen nyelvi és kulturális szűrőn keresztül tekintettek vissza Szent István ideje (997-1038) elé. így az ő korukig uralkodó külső szemlélet szó szerint, földrajzilag értendő: ezek a szerzők - illetőleg hírforrásaik - csak azokat észlelték a magyarokból, akik látókörükbe érkeztek, vagyis a harcosokat. így szükségképpen hiányosra és egyoldalúra sikeredik az írástudók tollán keresztül felsejlő tablókép. Ezt a jelen írás sem kerekítheti ki arányos egésszé, de valamit lehet igazítani rajta azzal, hogy legalább egy röpke pillantást vetünk a régmúlt néma tanúira, a régészeti leletekre. Milyen magyarok? „A magyarok a turkok egyik fajtája" -tartja az al-Dzsajhánítól eredeztethető hagyomány. Egy másik muszlim szerző, a szintén a 10. század első felében alkotó al-lsztahri egy „Basgirt" nevű hely lakóiról ezt tartja: „Két fajtájuk van. Az egyik fajta a guzzok [oguzokj végein, a bolgárok mögött lakik. Azt mondják, hogy számuk vagy kétezer ember. Erdeik védelmében élnek, ezért nehezen támadhatók. A bolgárok alattvalói. A másik basgirtok a besenyőkkel határosak. Ivtind ők, mind a besenyők turkok, és ők határosak a rümmal [Bizánccal]." Al-Isztahri eme népazonosítása annyiban mégis hasonlít az előzőhöz, hogy a tágabb kategória a „türk", ezen belül helyezi el a besenyőket és a baskíroknak mondott magyarokat, akiknek ráadásul két elkülönülten élő egységét érzékelteti. Bizánc írástudóitól talán több következetességet várhatnánk, elvégre a Bizánci Birodalom jelentette a római államiság késő antikvitástól a késő középkorig létezett folytonosságát, és ez a politikai-kulturális folytonosság lehetővé tette, hogy a vele kapcsolatba került sztyeppei népeket, sztyeppebirodalmakat ne kelljen minduntalan újratanulnia, hanem - saját, jól felfogott érdekében -minél pontosabban azonosíthassa azokat. Ehhez képest azt látjuk, hogy a szi- gorú következetesség itt sem jellemző. VI. (Bölcs) Leó császár (886-912) a „skytha" népek közé sorolja a bolgárokat és a nála „türk" néven szereplő magyarokat, ilyenformán, a muszlim íróktól eltérően, nem tágabb, hanem szűkebb népkategóriaként használja a „türk" népnevet, ezúttal a magyarokra, míg Bölcs Leó irodalmi előképe, egy 7. század eleji hadászati munka a „türk" csoportjelölőn ténylegesen türköket ért. Mégsem lehet minden népnév! változatot kényelmes vagy tudálékos antiki-zálásra fogni. A tudós császár szintén tudós császár fia, Vll. (Bíborbanszületett) Konstantin (913-959) államkormányzati kézikönyvében így utal a régmúltra: „abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból sabartoi asphaloinak nevezték [ ] Amikor a türkök és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig sabartoi asphaloinak hívják, s másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedi-vel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre." A népnevek mozgása tehát a néptörténet mozgásával, ezzel a bonyolult, több szálon futó cselekménysorozattal is magyarázható. Ettől még nem tudjuk, ki, mikor és miért értette a 'rendíthetetlen szabir/szavárd' jelentésű sabartoi asphaloí kifejezést a bizánci udvarban arra a népre, amelynek nyugatra költözött részét már egy új jelölővel illette. Pedig ugyanebben a forrásban a ma is használt, belső keletkezésű népnevünk, a magyar egy előképe is előfordul, „megyeri" formát öltve, a vezérnemzetség megnevezésében. Bevett szokás volt az eurázsiai füves pusztákon (és nem csak ott), hogy ha egy elitréteg hatalomra jut, akkor a saját nevét ráilleszti az általa megszervezett népességre. A külső szemlélőket azonban mindez vajmi kevéssé szokta érdekelni: így van ma is (gondoljunk csak a Deutsch nép német. Germán stb. idegen neveire!), de 9-10. századi eleinket is minden író a maga tudása és kedve szerint nevezte el. György barát Krónikájimk folytatója (950 körül) teljesen ötletszerűen hol hunoknak, hol türköknek, hol ungroknak hívta a magyarokat. Száz év múltán loannes Skylítzes történetíró több tudatosságot sugároz, amikor az „ungroknak is nevezett türkökhöz" küldött követségről emlékezik meg. A külhoni szerzők használta népnevek közül kétségkívül az onogur ere-