Ünnep 1940. november 15. [antikvár]

Részlet: A fátyol Az asszony íróasztala előtt ül. Már régen ül ott, toll a kezében. Nem ír. Gondolkozott. Nem azon, hogy mit fog tenni. Nem, azon már túl... Sok éjszakájába került, míg végleg el bírta határozni, hogy Jánosnál marad és még több könnyébe, de most már megküzdött önmagával. János a mindennap volt, a megszokás, az élet, a másik, az a remény és az álom volt, az amire várt, amire vágyott és mégis... Valamikor János is remény és álom lovagja volt. Akkor, amikor küzdeni kellett még érte, szenvedni. Az asszony csodálkozva áll meg a szónál. Milyen különös, hogy ő egykor milyen kétségbeesetten tudott zokogni annál a gondolatnál, hogy János mást jobban szeret, mint őt. Mert ő szeretett bele Jánosba először, nem az belé, úgy kellett akaratának erejével magához vonzani, oda láncolni szívéhez, elszakítani Lollától, igen, erőszakkal meghódítani magának, hogy az övé legyen, senki másé, örökre.