2000 2018. augusztus [antikvár]

Dávidházi Péter A végleges rajzolat öntörvényűsége BOJTÁR ENDRE KÉZJEGYE AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ IRODALOMTUDOMÁNYON „Hol bokáig, hol már nyakig Kelet-Európába vagyunk ragadva, miközben vigyázó szemünket Nyugatra vetjük." Bojtár Endre, 198S' írók vagy irodalomtudósok halálakor számomra a temetéshez mindig tartozik egy kis utószertartás. Hazatérve vagy legkésőbb néhány napon belül szeretek egyedül maradni valamelyik ismert művükkel, csöndben kézbe venni, egy gondosan választott vagy találomra kinyitott résznél néhány oldal erejéig beleolvasni, és arra figyelni, mi és hogyan változik bennük. Ilyenkor még alig múlt el idő, de már elkezdődhetett egy olyasféle tengermélyi átlénye-gülésük, mint amilyenről Shakes-peare-nél A viharban Ariel dala szól, „a sea-change / Into something rich and strange", valami gazdaggá, különössé, egyszer majd korallá és gyönggyé. Vagy épp ellenkezőleg: megindulhatott az egyszerűsödés útján, amelyen lassanként el fogja hagyni külsődlegesnek bizonyuló díszeit, s végül könyörtelenül megmutatkozik, hogy mire elég, ami igazán az övé. Talán nem gyerekes ábránd e még leheletfinom elváltozástól máris az addigi látszatok szétfoszlását, valami lényegibb igazság feltárulását remélni. Vajon mi derül ki a nemrég elhunyt szerző művéről abban a sorsdöntő pillanatban, amikor Rilke emlékezetes verse, a Todeserfahrung (Haláltapasztalat) szerint az eltávozó személy hagyta résen át egy pillanatra betör a leleplező napfény, és amire rávetül, azt igazi színében mutatja? Vagy színeváltozás helyett zenei analógiával kérdezve: ha kicsit megváltozott a hang, ha máshogy szól a szerzőjétől elvált, magára maradt, kiszolgáltatottan sorsára hagyott mű, miben lett más, zengése mennyivel kevesebb vagy éppen több, amikor kiszakadva az élők kórusából csatlakoznia kell a holtakéhoz, mely persze sokszorta nagyobb? Hogyan áll helyt magáért?