Búvópatak 2002. október [antikvár]

Részlet: Tóth Bálint: Sirató Most, hogy az áprilisi est a dombkoszorút beragyogja, könnyű levélbontó szél fodrozza a hárs koronáját, s a város eloldva a földtől a fényben az égig fellebeg, üszkeit eltakaró füstként, nem, nyílik a jácint, nem füst, illat emel, most látlak: szemben az úton szállsz fütyörészve, hajad szárnyként lobog kétoldalt koponyádon., könnyű, nyalábnyi sugárral fon karjára a Tűz, mely már megemésztett, de te szállsz, neveted csak, s Nővérével, a fénnyel táncolsz, pillanat és sírod marad itt miközöttünk: csak sírod, zúzmós, havas ágak alatt, a november könnyes esője alatt, szép arcok könnye alatt és kék fejüket múlásba ütő bimbóknak könnye alatt én mégse siratlak: már úgy szállsz és nősz az időkben egyre élesedő körvonalakkal a fényben, hogy nem változhatsz, lobogásod egyre nagyobb lesz s mind tisztább. Nem vagy már, mégis a szép és könnyű halálnak példáját mutatod és én, ki siratlak, majd hadd emeljem arcodnak mosolyát pajzsul a rettenet ellen.