Havi Magyar Fórum 2007. június [antikvár]

Óda a paraszthoz 1919 július Tebenned bíztunk eleitől fogva, Jövendőnk titka tebenned virraszt: Elátkozott királyfi, Kopott, vén Tiborc, keserű Paraszt! Minden leromlott. Mindent szertehordtak: A tető zsúpját böjti vakszelek, Búzát a törvény, jószágot haramja, A szép barázdát elszántotta szomszéd: Ragyás falak körül kopottan ásít A gyomkiverte puszta őstelek. És állasz, ócska szűrben, rongyos zsellér, Egyesegyedül a dúlás felett. Így álltál mindig, jégverés ha zúdult, Ha híztak rajtad éktelen herék: Sajnáltál mindig szóra szót, És ha az örvet nyakadba vetették, Szótlan szelted a rabság kenyerét. Oda se néztél töröknek, tatárnak, Szemed se rebbent a halálnak, Csak a markod szorult ökölbe néha S begyűrted a süveged tetejét. Mállott múltból kiszakadt maradék, Magad most is, mint századokon voltál, Állsz, és körötted új litániák: Haldokló füstben a hajdani oltár, S vérveres ködben, vacogó ajakkal Idegen istent imád a világ. Idegen istent, kézzel-írott képet, Mit nem ismertek az ekés apák; Nem köztünk termett se szentje, se papja, S az anyaföldet kéri áldozatra És ezer évnek testámentomát. Jaj, urak tartják tenyerük alája, Görnyedt hátakon már terped a bálvány! Poltron népei vakúlt magyaroknak Magyar Istenre versenyt agyarognak. Rád is Tiborc! – pedig a magyar égen Szemedben ég ma egyetlen szivárvány! Te szemedben, mely hunyortalan állja Aratáskor az alföldi napot; Te szemedben, amelynek mélyén Öt évnek véres nemeréjén A néma villám százszor átcsapott. A te szemedben hallgatás ült, Mikor a világ kapcsai recsegtek, S a minden-gyűlölet dala Torlott a fekete egeknek. És most, mikor kezet fogott a sátán És a világveszejtő őrület: Egyetlenül és titokzatosan Ül hallgatásod a világ felett. Most már hallgatnak nálunk mindenek. Férges volt minden, ami nem te voltál, És önnön férge emésztette meg. Te vagy itt most egyetlen elevenség, Titok, megváltás, magyar szentség. Haljon meg, ami volt. Paraszt, beszélj, Teneked van még mondanivalód!