Kapu 1997/11. [antikvár]

Kedves Olvasó Már leszakadt a tél az ablak előtt. Az idén korán érkezett. Bevallom, rosszul esett, mert költöztem. Otthagytam jó budai bérházi lakásomat, és Pestszenterzsébetre költöztem, fővárosunk XX. kerületébe. Készülök az öregségre, nyugodt családi házra leltem. Nem magánügyemmel akarom Önöket szórakoztatni, nem is a hercehurcával, hanem a munkamorállal - amin semmit sem változott a rendszerváltás óta. Sok-sok iparos között lehet válogatni. Ez jó. Hirdetik is magukat. Ez is jó. De hogy tud az ember előre válogatni? Honnan lehet tudni, hogy iszákos, lusta, lassú - csak úgy, ha megbízom a feladattal. Házamban helyet kap a KAPU FILMSTÚDIÓ is, így kis átalakításokat is végre kellett hajtani. Egymás után köszöntem el az iparosoktól. Az 1997. szeptember 15-i határidő még most is tart. Nincs kész. Malteroskanalak és kopácsolások közt élek már harmadik hónapja. Próbáltam némelyikkel beszélgetni, hogy miért nem akar pénzt keresni? Hisz, ha elvégezné a harmincezer forintos munkát három nap alatt (mert el lehetne), az nem jobb-e neki, mint az általa elhúzott tizenkét nap? Nem egyszer előfordult, hogy csak úgy nem jöttek, mert "dolgom volt". Valahol ilyen ez az ország is. Nincs még kedve az embereknek dolgozni, még a régi rítusok szerint munkálkodnak. Pedig ezek az átlagárú mesteremberek voltak. Vannak olcsóbbak is, elképesztően hosszú határidőkkel, aztán vannak a nagyon szigorú és profi vállalkozók, akik kötbért is fizetnek, ha túllépik a határidőt - ők meg megfizethetetlenül drágák. Így van jelen egy házrenoválásban a múlt és a jövő. A szocialista hagyományok és a kapitalizmus. Jó lenne, ha középütt is lenne valami.