Kapu 2003/06-07. [antikvár]

Kedves Olvasó, féltve őrzött kiskertemet agyon akarja verni a száraz kánikula. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy kijelentsem: az utóbbi öt-hat évben egyre több a nekünk elviselhetetlen forróságos, hőgutás nap. Kornyadozó újságcikkek is erről jajgatnak - és a kietlen aszályról. Napi egy órán át helyezgettem a locsoló gumicső vízszóró-fejét, hogy életben maradjon a boglyas pompában nyújtózkodó maracujám, pagoda fám, liliomaim, meg a paradicsomom, mely egészen más ízű, mint az üvegházi vagy a vastaghéjú édes spanyol import. Hallani, hogy milyen kevés lesz a gabonatermés. Kenyerünk ellen összefogott az aszály és a kánikula. Tönkretettük bolygónkat - szontyolodnak a szakemberek. Szenvednek a környékbeli madarak is. Egyre kevesebb a vízfelület. Kertemben van egy kis itató - kőből faragott ötliteres hűs helyű, amibe állandóan csöpög a friss víz. Öt óra körül érkeznek a szárnyasok inni és fürdeni. Szigorú hierarchiában. Először a környékbeli három-négy szarka landol. Utána egy pár gerle. Isznak, fürdenek. Aztán a feketerigók. Már lesik őket a cinkék, hogy mikor fejezik be a lubickolást. Aztán két vörösbegy pár. Követik őket a pintyek és a stiglicek. Végül a fenyőfámon fészkelő ökörszem pár. Egy óra alatt lezajlik a rítus. Jó nézni őket. Ilyen az emberi hierarchia is. A ragadozóké, az erősebbeké az elsőbbség. S a sor végén a hajléktalanok és a romák.