Kommentár 2009/1. [antikvár]

Kommentár • 200911 L. Simon László AZ ŰR HANGJAI Az első találkozás a rádiózással igazi élmény. Amikor megláttam az általam csodált feltaláló zseni mellszobrát a Magyar Rádióban, teljesen megdletődtem. Enyedi Ildikó én XX. századom című filmjében is megörökített Nikola Teslának a munkássága kamaszkorom óta érdekel, fizikusi, mérnöki tevékenysége a művészet számos területére is hatással volt. Mikor az első stúdióbeszélgetésre mentem a Rádió kultikus épületegyüttesébe, ezen a központi helyen látni Teslát, úgy éreztem, felér egy utólagos rehabilitációval. Hiszen rehabilitálni kellene őt, elég csak magára a rádiókészülékre gondolnunk, amit a világ ma is Guglielmo Marconi találmányaként tart számon: 1909-ben ezért kapott Nobel-díjat. Marconi korábban Tesla asszisztense volt Amerikában, ahol megismerte a kutatásait. Később Tesla beperelte, megvádolva, hogy Marconi ellopta a találmányát. Az elhúzódó tárgyalások már jóval Marconi halála után értek véget, s közvetlenül Tesla 194'3-as halála után mondta ki az Amerikai Legfelső Bíróság, hogy a rádiót Tesla találta fel, mert 4 évvel Marconi előtt adta le a szabadalmát. Korunk mediatizált nyilvánosságának a működési logikáját azonban jól mutatja az, hogy mindennek ellenére ma is Marconit tekintik a rádió feltalálójának, de Tesla számos más szabadalma is hasonló sors jutott, gondoljunk csak az Edisonnal folytatott hosszú szakmai párbajának kimenetelére, illetve arra, hogy Edison egyenáramával szemben a napjainkban mindent működtető váltakozó áramot éppen Tesla találta ki. Mikor először megláttam a szobrát a rádió épületében, még nem az egyik hátsó folyosón, ahova időközben száműzték a korábbi frekventált helyről, némi romantikus naivitással azt gondoltam: Teslának itt emléket állítani olyan utólagos gesztus, mint amikor 1960-ban Párizsban róla nevezték el a mágneses indukció Sí mértékegységét. A rádióba először belépni, régebben még kultikusabb érzés lehetett. Egy korabeli stúdió belső tere izgalmas felfedezéseket ígért, a rádiózás, az első igazán tömegeket elérni képes médium még varázslatként, felfoghatatlan lehetőségként hívogatta a kíváncsi alkotókat. „Hadd mondjam el, mit éreztem akkor, mikor először beszéltem a rádió budapesti leadóállomásán" — írta 1926-ban Kosztolányi a Halló, halló, Budapest, az56o-ih hullámhosszon ! című. Pesti Hírlapban megjelent cikkében. „A vörös lámpa azonban már ég. Egyedül vagyok? Soha, mióta élek, nem voltam még ily kevéssé egyedül, ily nagy társaságban, ily óriási közönség előtt. Ebben a szobában a világ van, minden lehetőség. Most személyesen beszélhetek az egész emberiséggel. Már beszélek is vele. Hallom a hangomat, mely megilletődötten, magamnak is idegenszerúen leheli a mikrofon elé a szavakat." „A rádió az első igazi művészeti tömegintézmény" — vélekedet Kilián Zoltán 1935-ben a Magyar Szemle hasábjain. De már akkor is tisztán látszott, hogy „a rádió hatalmi eszköz a lelkek felett, ezért minden politikai irány, minden egyház, minden érdekcso-