Kommentár 2014/4. [antikvár]

Kommentár - 201414 Takács Nándor OTTHON A BAKONYBAN Tizenegy évvel ezelőtt, szinte még gyerekfejjel kerültem a Bakonyba. Abban az időben már biológushallgató voltam, így amikor szüleim közölték, hogy, Bakonybélben fogunk élni, világos volt számomra, hogy hosszú és izgalmas felfedezőút vár új otthonomban. Ma, amikor ökológusként és középiskolai biológiatanárként tanítványom, Gfellner Máté fotóiban gyönyörködöm, ugyanígy érzek. Sokak számára bizonyára irigylésre méltó, hogy Mátéhoz hasonlóan sok fiatal a Bakony gazdag természeti környezetében élhet, tanulhat és dolgozhat. Ezzel együtt felelősségük is nagyobb: meg kell óvniuk élőhelyüket, és meg kell mutatniuk mindenkinek, miként kell úgy élni a természet erőforrásaival, hogy ne kizsákmányolás, hanem kölcsönös előnyű együttélés jellemezze embert és környezetét. Nem minden korban gondolkodtak hasonló módon. Az emberre jellemző, hogy társadalmi és személyes értelemben is csak krízishelyzetekben döbben rá a birtokában levő, illetve a környezetében található értékekre. Amiben ma élünk: ökológiai krízishelyzet. A Föld időjárásának változásai, a katasztrófákat okozó természeti jelenségek nem a bolygó erejét és felsőbbrendűségét, hanem a mi felelőtlenségünket bizonyítják. Sokak szerint ha „békén hagyjuk", akkor a természet képes lesz bekötözni sebeit, és visszafoglalja az ember által elhódított vidékeket. Azonban a környezetkárosító emberi tevékenységek hatása mára túllépte azt a határt, melyet az ökológiai közösségek bármifajta „öngyógyítása" ellensúlyozni bírna. Aktívan kell részt vennünk a természetes élőhelyek helyrehozatalában: semmi sem sürgetőbb a természetvédelemnél. Ha gondolatban végigtekintünk a Bakony és az itt élő emberek több ezeréves múltján, rapszodikus viszony képe tárul elénk. A történet minden időben az otthonkeresésről szól, illetve arról, hogy a különböző korok emberei hogyan találták meg boldogulásukat, és mennyire sikerült életmódjukat a természeti környezettel összhangba hozni. A természetföldrajzi munkákban Bakoi^vidéknek is nevezett Bakony-hegység mintegy négyezer négyzetkilométeres területe a Balatontól Pannonhalmáig, és a Móri-ároktól Hévízig húzódik. Benépesülése a neolitikumban kezdődött, a Balatont két irányból megkerülve, dél felől. Legkevesebb kárt talán az újkőkori földművesek és a későbronzkor telepesei okoztak; utóbbiak temetkezési szokásai arra utalnak, hogy tiszteletteljes kapcsolatot ápoltak a földdel és az erdővel. Bizonyítékul szolgálhat erre a hegység területén eddig fellelt több mint kétezer halomsír, melyek a mai szemlélő számára a természeti környezet elválaszthatatlan részeivé váltak. Mintegy kétezer évvel később az Árpád-házi királyok szintén értéket láttak az erdőkben, maga Szent István alapította meg zirci központtal a bakonyi erdőispánságot. Az itteni királyi erdők és vadászterületek kiemelt fontosságára utal, hogy okiratok a bakonyi erdőispánt még a 15. század elején is gyakran említik. A hazai erdőművelés történetével foglalkozó kutatásokból azt is tudjuk, hogy a középkori erdőirtások még nem pusztították jelentősen a bakonyi rengeteget. Nem így azok az erdőfoglalások.