Magyar Szemle 2002. június [antikvár]

ÖZÖNVIZEK KÖZÖTT „Második özönvízről" írt Mikszáth Kálmán A pusztuló nemesség című karcában. így nevezte azt a szomorú történetet, amelynek során eltűntek rendre a régi famíliák, lekerültek a kastélyokról, udvarházakról az ősi címerek, eltűnt egy sok évszázados világ. Ragyogásával, fényeivel, színeivel és árnyékaival. Eltűnt, és bármennyire is pontosan, vérfagyasztó bizonyossággal látta kikerülhetetlennek ezt a végzetet Mikszáth, maga is „fájó szeretettel" gondolt rá vissza. Pedig, legalább fél lábbal, még benne élt. Legalábbis innen, a mai világunkból nézve. Akkoriban azonban ő maga úgy érezte, egészen elmúlt, s biztosan igaza volt: egy világ akkor az, ami, ha van benne a jövőt szavatoló dinamika. („Valami most múlik el, valami végleg elmúlt" - írta majd egy századdal később a hagyományos paraszti társadalmat elmosó özönvíz nyomait látó Csoóri Sándor: egy korszakokat átívelő kultúra pusztulása fölötti fájdalomban hasonló módon.) „Még én éltem egy kis darabig az özönvíz előtt, még én színről színre láttam azt a másik világot." - mondja Mikszáth. Színről színre: vagyis a maga teljességében. Ami azt is jelenti, hogy az töredékeiben éppenséggel még élhetett tovább. Félszáz évvel később Móricz Zsigmond is erről tanúskodott: felvidéki elbeszéléseiben, tudósításaiban Mikszáth, sőt Jókai alakjai jelennek meg, sápadt méltóságú, madárcsontú öregek, asszonyok, férfiak. Fiatalok vagy gyerekek már véletlenül sem. Pedig voltak ők is valahol: belőlük lettek azok, akik az én gyermekkoromban egy valahai