Magyar Szemle 2012. február [antikvár]

LEVELEK EGY MÁS VILÁGBÓLAz emberrel olykor megesik, hogy minden különösebb L ok nélkül az jut eszébe, hogy klasszikusokat olvasson. De nem arra kíváncsi, amivel tanulmányai idején a legtöbbet nyaggatták, hanem valami másra. Gyerekkoromban nem volt kétséges, hogy a legnagyobb magyar költő Petőfi. Később már igen, csak kortársai közül hol Vörösmartyra, hol Aranyra szavaztunk inkább. Ahhoz még sok időnek kellett eltelnie, és sok betűnek kellett elszaladni a szemem előtt, hogy megtanuljam, legnagyobb nemcsak egy van. A legnagyobbság ott kezdődik, hogy nem kizárólagos.Ma tagadhatatlan, hogy nemcsak a költők társadalmi elismertsége csökkent, hanem mindazé, amitől a költészet fontos. Nincs mit csodálkozni azon, hogy Petőfi áttetszően világos, egyértelmű költészete messze kerül az életet mind zűrösebbnek, mind áttekinthetetlenebbnek, mind sötétebbnek látó korosabb olvasóktól. Szomorúbb, hogy ehhez már nem is kell vénülni, a fiatalok, Petőfi életkortársai is távolabb kerülnek tőle. Hiába, nemcsak az ember vénül, a világ is. Éppen egyértelműsége nem kell, éppen világossága érthetetlen. Sajnos nagyon is érthető, hogy az ő éteri szerelemélménye, titokban a józanságot hirdető bordalai nem kellenek a drogdiszkók gyermekkorú közönségének, de nem kellenek a szülőföldjét, az Alföld rónaságát" dicsőítő versei azoknak az ifjaknak sem, akik a fapados légijáratokon valóban szinte fillérekért röppennek át Rómába, Párizsba, Londonba. Gyalog és szekéren Petőfinek a Pest-Debrecen távolság több idejébe került, mint ma a példaként említett három út együtt. És micsoda dolog meghalni a hazáért? Eltűnni a harcmezőn egy vesztésre álló szabadságharc vesztes csatájában? A hazáért? A szabadságért? Hiszen