Magyar Szemle 2014. december [antikvár]

EGY ALMUNK NEKÜNK IS LEHETETT Ezélőtt huszonöt évvel, szabadságunk szent évében elsősorban magunkkal voltunk elfoglalva. Nem önzésből: ez volt a feladatunk. Napról napra bővíteni mozgásterünket, szoktatni szívünket a maga természet szerinti ritmusához, tüdőnket a szabadság levegőjéhez. Megtanulni azt, hogy kívül is úgy éljünk, ahogyan odáig csak magunkban tehettük. Nemcsak Nagy Imrének és mártírtársainak kellett megadnunk a végtisztességet, de el kellett temetnünk a ránk kényszerített tehetetlenséget is. Ha nem kerültünk is olyan helyzetbe, hogy drámai szcénák közepette verjük szét ketrecünket (ehhez a korábbi elnyomók túlságosan gyávák és túlságosan okosak voltak), de mindennap meg kellett küzdenünk szabadságunkért.Miközben a végre már kimondható igazságaink kimondásával bajlódtunk, formáltuk a majdani demokrácia intézményrendszerét, éreztük, hogy nemcsak mi, hanem egész régiónk hasonló munkában ég. Öntudattal járkáltunk a diktatúra Waterloojának harcmezején, és tudtuk, hogy ez itten bizony történelem.Sűrűvé vált mindennapjaink idején csak fél szemmel figyelhettünk a hozzánk hasonlóan a maguk feladataival küzdő, ránk ugyancsak fél szemmel néző szomszédságunkra. Nagyjából tudtuk, hogy mi történik Lengyelországban, Csehszlovákiában, az NDK-ban. Azt, hogy Romániában is kell történnie valaminek, részben sejtettük, részben - inkább! - deduktív módon megelőlegeztük.Én legalábbis ezt tettem már 1977-ben, amikor enyhén mámoros állapotban arra fogadtam, hogy a Ceau§escu-rendszer tíz év múlva megbukik. Persze magam sem nagyon hittem ebben, mert hogy ez miként történhet.