Magyar Szemle 2019. május-június [antikvár]

GRÓH GÁSPÁR EGY TANÁCSTALAN KÖZTÁRSASÁG Ötödik éve emlékezünk a valahai hőskultusz idején Nagy Háború nevet kapott történelemformáló vérontás és a rákövetkező, nem kevésbé szörnyű események 100. évfordulóira. Azóta nincs, és még évekig nem is lesz olyan év, hónap, nap, amikor ne kellene fölidézni valamit, ami fáj. Sorsfordító idők járták, nemcsak részeseik, hanem utódaik sorsát, generációkat befolyásoló események követték egymást. Súlyos kérdések dőltek el, anélkül, hogy megoldást nyertek volna. így ért véget egy időszak, amit utóbb már aranykornak láthatunk, amit Európa-szerte a nyugalom és a jövőbe vetett reménység határozott meg. Ebbe a felhőtlen derűbe illeszkedett a magyarság utóbb millenniumi mámornak csúfolt önfeledtsége, amikor alig néhányan látták, hogy már gyülekezni kezdenek a rövidesen bekövetkező, tragikus vihar előjelei. Közben azonban maga az európai civilizáció és művelődés gyanútlanul élte hatalma, magabiztossága és bizakodása tetőpontjának éveit. Mindaddig, amíg -egyik pillanatról a másikra - önmaga ellen fordult, és a kijózanodás sem vezette ki abból a válságból, amibe zuhant, hogy aztán egyre mélyebbre hulljon. Bárki megkérdezheti: mélyebbre? Hogyan? Hiszen ez a világ példa nélküli sikereket halmozott egymásra: a tudományok, a technológiai fejlődés, a valaha elképzelhetetlen jólét, a biztonság és annyi más vívmány a világ nagyobbik része számára elérhetetlennek tűnő álom - mindez nem elég ok az elégedettségre? Amikor az emberi jogok, a liberális alapokra épülő demokratizmus és jogvédelem a csúcsra jutott? Mindez igaz. Úgy látszik, Európa valóban valamiféle csúcsra jutott. És mégis, akár kíváncsi rá, akár nem, nemcsak metafizikai értelemben zuhan mélyre. Egészséges az a közösség, amely képes újratermelni magát. De ez a világ demográfiai értelemben haldoklik, egészségügyi kiadásainak legnagyobb tétele a mentális problémák kezelésére irányul, élőhelyét a pusztulás fenyegeti, életformája fenntarthatatlan. A tejben-mézben lubickoló hétköznapok nem takarhatják el, hogy a földrajzi értelemben globális világ szembekerült az ember valahai kozmikus gondolkodásával. A végtelent végesre cserélte, jelenéért először a múltját felejtette el, aztán a jövőt. Azt, hogy felelős ezért a világért. Ahogyan felelős volt egykor a Nagy Háborúért, amit könnyű volt elkezdenie, de alig tudta abbahagyni: jóformán erre ment el Európa 20. százada. Az emlékezés több is lehetne, mint múltidézés, amiből kimarad a valahai bűnös felelőtlenséggel való szembenézés. Az ünnepségek nem önvizsgálatot sürgetnek, hanem, akarva-akaratlan az önelégültséget táplálják: azt sugallják, hogy örvendjünk: a 20. század 1914-ben indult tragédiasorozatának okait sikerült kiküszöbölni életünkből. Meglehet, a valahai gondok részben mintha valóban megoldódtak volna - de az újaknak még a természetét sem nagyon ismerjük. Szorongani talán szorongunk miattuk, némelyik már része is a közbeszédnek.