Magyar Szemle 2019. március-április [antikvár]

KODOLÁNYI GYULA MAG-EMBER Mi jut eszembe elsőnek, ha az évfordulókra gondolok? Az, hogy nincsen egyenesen haladó idő, hogy együtt van bennünk múlt és jövő. Itt élnek bennem a hatvan évvel ezelőtti délelőttök, amikor nagybátyám Böszörményi úti lakásában ültem az ablaknál vele szemben, önfeledten diskuráltunk, és az órák szétoldódtak a lélek meghitt lebegésében. Itt kering körbe bennem az immár 120 éve egyre dagadó időfolyam, amelyet ő kezdett el és én folytattam. Ahogy folytatom szüleim időfolyamát is, megannyi módon. Élmények, tapasztalatok, személyesek és személyen túliak, új és ősi tudások, mind együtt. Nagybátyám, Kodolányi János, 120 éve született, 1899. március 13-án. Augusztus 10-én lesz halálának 50. évfordulója. A léleknek a képzelet, a beleélés és az emlékezet a legnagyszerűbb képességei, ők fogják egybe képeink belső áramlását. Itt hangzik bennem mindaz, amit 17 és 21 éves korom között, megannyi szombati délelőttön nagybátyám átadott nekem, és az írásaiban, melyeket fel-felütök, újra meg újra. Nem mindig tudom, mi az, amit élőszóban és mi az, amit kinyomtatott írásaiban adott át nekem. És mi az, amit hozzájuk tettem, és amit elvesztettem belőlük. A hang, a jelenlét ugyanaz: pontos, nagyívű mondatokban beszélt. Mindig uralkodott bennük a személyes jelenlét: úgy magyarázott nekem ilyenkor, mintha mindez csak nekem szólna - míg a látomásra, a belső képre figyelve, nagy, zöldesszürke szeme kidomborodott, s melegbarna tónusok járták át. Tanáros volt egy kicsit, mondja nekem, gyermekkori emlékét felidézve, Mak-kai Ádám. Kétségtelen, hogy volt nagybátyámban egyfajta, a látható és láthatatlan dolgok mibenlétét és az igazságot mindenek előtt tisztelő komolyság - de mindezt könnyűvé emelte egy rendkívüli lélek fénye és a szeretet, amely közvetlenül láttatott mindent. És jellemezték a szellem hirtelen váltásai is - gúnyban, öniróniában, tömör riposztokban cikázó villanások. Tanárom ilyen egy se volt - s azt hiszem, ha volt is mások életében ilyen, ritkán. Mert Kodolányi János lelki vezető is volt, bámulatos intuícióval megáldva, vesébe látóan de (többnyire) tapintatosan - amint az kiviláglik az akarattyai száműzetésében, a Rákosi-korszakban írt levélzuhatagaiból, Várkonyi Nándornak, Szabó Lőrincnek és Mikes Klárának, Nyerges Pálnak és Editnek, Zimándi P. Istvánnak, Ignácz Rózsának és másoknak címezve. Az a bizonyos százhúsz év pedig tovább tágult visszafelé, már akkor, a hatvanas évek eleji beszélgetéseinkben is. Mert ő világította meg nekem, közvetítette pórusaimba ivódón, Móricz Zsigmond vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre lényét is -akiket ifjan bálványozott, majd baráti közelségből ismert meg úgy, mint kevesen. A bölcs szerkesztő Mikes Lajosét, aki az Est-lapok csikócsapatát - köztük nagybátyámat és Szabó Lőrincet - istápolta a húszas években. De mesélt nekem első mes-