Új Tanú 2012/9-10. [antikvár]

Veres Péter nemzeti radikalizmusa és konszenzuspolitikája (1897-1970) Dobszay Károly Veres Péter 1970 tavaszán meghalt. A halálát követő években a verespéteri életpálya értékelésében mind nyíltabban megfogalmazódtak a bírálatok és támadások. Ugyanakkor fölerősödött a legalantasabb támadás is Veres Péter ellen, ami valójában az elhallgatás és elhallgattatás volt az életmű ellen. Ezt az újszerűséget Tornai József költő hamar észrevette, amit verségben így összegzett: „Mag voltál, sugdossák rólad, és tapossák a vetést körülötted, húznák le fehér inged rólad, hogy sötétség legyen körülötted." Veres Pétert egy életen át bírálták és támadták. Kegyetlen sorsa volt. Átvészelte az olasz frontot, túlélte a romániai fogságot, megismerte a magyar csendőrség puskatusát. Sorsának része volt a munkaszolgálat embertelensége. Később majdnem az államszocializmus bosszúpolitikájának az áldozata lett Rákosi szándéka szerint. A bírálatok és vádaskodások mellett az elismerések elsődlegesebbek voltak. Az elismerések közül Németh László dicsérete a legőszintébb, aki már 1940-ben a következőképpen méltatta írótársát: „Most sem állok elő semmiféle pártpolitikai tervvel, bár én is szeretek szépeket álmodni. Nem bánnám, ha Veres Pétert kiáltanák ki országos vezérnek, mint akit a nép és a természet jogán én is el tudok ismerni annak." Németh László álmodozása részben megvalósult az1943-as szárszói találkozón, ahol a népi írók „nemzetgyűlésén" Veres Péter volt a vitatkozó barátok kormányosa. A magyar társadalmi berendezés és a II. világháború befejezése utáni magyar megmaradás volt a vitatéma. Természetesen Veres Péter is véleményt mondott. Ő fogalmazta meg legtudományosabban a magyarság értelmezését így: „A magyarság nem csak származás, hanem vállalás dolga." A szárszói tanácskozáson aktuálpolitikai kérdésként fölvetődött a magyarországi fasizmus térhódítása, amit Veres Péter a következőképpen értelmezett: „Kétféle népiesség van: szeretem a magyar népet, ha azt akarja, amit én: ez a tekintélyuralmi, ha úgy tetszik fasiszta népiesség. A másik: szeretem a népet és annak nincsen semmi feltétele, se világnézeti, se felekezeti, se politikai, se gazdasági feltétele. Ez a demokrata népiesség." Az idézett szöveg igazolja azt, hogy Veres Péter egyértelműen elítélte a fasizmust. Ennek ellenére a II. világháborút követő években egyes liberális urbánusok a népeik többségét fasisztának minősítették. Ebben a közéleti vitában a magyar kommunista pártnak is nyilatkoznia kellett, amit Lukács György filozófusra bíztak. Lukács nyíltan megmondta, hogy az urbánusok távol tartották magukat a közélettől, így a fasizmus ellen sem harcoltak, vagyis nincs erkölcsi alapjuk a népeik bírálatára. A népeik viszont elítélték a fasizmust, többen antifasiszták lettek, bár egyesekre hatott a fasiszta ideológia. Lukács az urbánusokat keményen bírálta azért is, hogy a parasztságot lenézték. Összegzésként elfogadható az értékelés, hogy a fasizmusvitából a népiek tábora került ki győztesen. A népi-urbánus vita után viszont a kommunista párt intézett támadást a népek ellen, elsősorban Veres Péter ellen, aki 1947-ben megjelentette a „Paraszti jövendő" agrárpolitikai könyvét. Veres Péter nyíltan és bátran megírta azt, hogy a magyar parasztságnak nem kell az orosz típusú kolhozszövetkezet, sőt odanyilatkozott, hogy a munkásság párt-