Magyar Kultúra 1933. II. félév [antikvár]

TANULMÁNYOK ÖRÖK HARC (ADY ÉS PROHÁSZKA VILÁGNÉZETE) írta: Waitsch István Már az arcuk is megdöbbentően más. Életről beszél az egyik, Egy hódító, nagyszabású lélek töretlen erejéről, megszépítő gondolatokról, melyek szinte feszítik a homlok klasszikus boltozatát Halálról a másik. A «Sátán kevélyének» meggyötört, könnytelenül is csupa fajdalom képmása, amint szinte megszállottan, a monomániás ember megbűvöltségével mered egy kifejezhetetlen fájdalom fel nem mérhető mélységébe. A két arc ellentétessége annyira tökéletes, hogy egyszeriben átlendíti a gondolkozó embert az esztétikai élmény öntudatlan ténymegállapításán. Szinte rákényszeríti, hogy tovább keresse ennek a két ígézetes arcnak titkát. Azt mondhatná valaki, hogy Prohászka ethikai zseni, Ady pedig esztétikai lángész, kettőjük szembeállítása tehát erőszakolt és így hamis eredményre vezet. Hiszen a Költő még ha azt akarta volna is, amit a Püspök, a tudatos igehirdető, nem akarhatta úgy. Nemcsak ihlet-forrása volt ugyanis más, hanem forma-elve is: dalolt, ahogy dalolnia adatott. Ne keressünk a költőnél tudatos életalakítást, mert ő kész és állandó adottság. Ez az esztétikai dogma a gyákorlatban mégis csak erkölcsi princípiummá izmosul. Az ihlet öntudatlansága és kiszámíthatatlan, szabályozhatatlan felparázslása, szóval a költő esztétikai kielégülése, a formábaöntés gyönyörűsége ugyanis nem választható el az ember erkölcsi lényétől. Hiszen a művészi szép sem más valójában, mint az ihlet tetőpontján a lélek és forma egybevágása. Joggal mondja Ady is, hogy ő nem «bűvésznek», hanem «mindennek» jött, hogy tehát a mondanivalója azért volt szép, mert belülről, a megélés, átélés és ösztönös hitvallás mélyéről jött. Ezért akik Adyért rajongtak, — ha rajongásuk őszinte volt — nemcsak azért fogadták a messiásnak kijáró hozsannával, mert «szép» verseket írt, szebbeket a megúnt régieknél, hanem mert költészetének az ihletforrásában egy új evangélium csodavizét vélték felfedezni. Erezték, hogy a költő a «vér és arany» áhított bódulatába ringatja őket. Az öncélú és az erkölcs kategóriáján túlievőnek mondott esztétikai játék, a formakeresés láza mögött tehát egy hitetlen és eszménytelen nemzedék életszemlélete rejlik. Ha tehát a költő — ennek a nemzedéknek «vetélt prófétája» — a «Halál rokonának» mondja magát, ez nem esztétikai állásfoglalás, nem sivár szóvirág, hanem vallomás. Mögötte nemcsak egy fáradt és feloszló test kísérteties villódzását, hanem egy beteg kor egyetemes halálborzongását érezzük. Hiába mondják tehát, hogy Ady nem volt igehirdető, hogy az élettel vívott szörnyű tusájában nem akart túljutni az önkifejezés esztétikai gyönyörűségén. A mi számunkra az ő hulló élete, az ő pogá-nyul akart pusztulása nem a «szép halál® illúziója többé. Ennél sokkal több: a felfokozott élet2 a ((kiteljesedett humanum» iszap-ülledéke, a költő lelke alatti «nagy förtelem», melyből a «nihil» vicsorít ránk. Ady élete és költészete a halál próféciája és ő volt olyan őszinte, hogy a halál muzsikáját nem hazudta szférák zenéjének. Vállalta, hogy halál az, amit fogyó életének növő lázában mondhatat-