Magyar Kultúra 1934. július 5. [antikvár]

sárgát hordja címtábláján az a két vaskos kötet, amelyben Gratz Gusztáv megírta a magyar liberalizmus sorsdöntő félszázadának történetét, azét a félszázadét, amely felett nemcsak politikai értelemben uralkodó a fekete és sárga szín, hanem — bocsássuk ezt a végső konklúziót előre — mint a Vas és Arany színei: jelentik azt az: uralkodó momentumot, amely a magyar életre egyre jobban ráterül árnyékaival. A kor, amelyet a két szín uralma átfog, hatalmas. Kezdetén, 1867-ben a koronázás harangjai énekelnek az egész ország felett, a végén pedig, 1918-ban, az ágyúktól ronggyá lőtt flamand felhők alatt és az Alpok kőgörgetegei között egy nemzet sorsa készül elvérezni. E két dátum közötti kor politikai történetét először írták meg így és teljesen; s méltóan a korhoz, amely valóban nem hitt másban, mini az észben: egy lucidus, kissé száraz elme intelligenciájával és józanságával. S amikor a két vaskos kötet — együttesen majdnem kilencszáz oldal! — végigvezet bennünket öt évtized feltorió és elomló politikai hullámain, megrendülten kell számonkérni nemzetünk társadalmától azokat az erőket, amelyek az eseményeket irányítoLlák, amelyeket ez a könyv csak sejtetni enged. Gratz Gusztáv csak politikai eseményeket ír le s a közéieti erőknek csak személyi összetevőit boncolja. Három politikai nemzedék... csak politikai, mert hiszen a három lelki nemzedék analízisét elvégezte már Szekfü Gyula. Micsoda roppant különbségek vannak az első és harmadik nemzedék politikai összetétele között! Ha megnézzük a koronázás parlamentjét, akkor látjuk, hogy csak egyetlenegy osztálynak közéleti képviselete volt, azé az osztályé, amelynek egyedül volt közéleti akarata és közéleti szervezete, egyedül rendelkezett politikai gondolatokkal, politikai múlttal és politikai iskolázottsággal: a hajdani nemesség. E nemesség mögött már készültek semmivé omlani azok a földek, amelyekre életformái, eddigi szereplése és hatalma támaszkodtak. S a kicsiny Budapest sárga utcái között, vidéki bányaterületeken, iparosodni készülő vidéki városokban: már emelkedtek az első gyárak otromba kéményei. A korszak végén pedig a politikai erőknek micsoda más szivárványa ül a magyar képviselőház roppant üléstermének patkókaréjában. Már ott ül egy-két hallgató és magányos képviselője a magyar parasztságnak, ott ül az indusztrializálódott Magyarország új osztályainak képviselete mindenfelé a padsorokban; ott néhány száraz, hallgatag, temperamentum nélküli, de intelligens és fegyelmezett ember, az akkori Néppárt képviselőinek csoportja, velük szemben egy óriási párt, amely egy elmúló osztály, elmúló szellem és elmúló politikai célok hatalmát igyekezett fenntartani: az azóta közigazgatási nemességgé változott politikai és földbirtokos nemesség, amelynek nagyapái még díszmagyarban vonullak fel I. Ferenc József koronázásához.