Mester és Tanítvány 2009. február [antikvár]

Olvasóink régi kívánságát teljesítjük a Mester és Tanítvány 21. számának címéül és vezérmotívumául választott ünnepeinkkel. Pedagógus-továbbképzéseken gyakran előhozott téma ez, mivel a lelkiismeretes kollégáknak rendre komoly fejtörést okoz az óvodai, iskolai ünnepekkel kapcsolatban felmerülő sok-sok kérdés: Mi az ünnep? Mi a célja és a helye az iskola életében? Mit ünnepeljünk meg? Hogyan, milyen formában, mikor? Hogyan tanítsuk meg a gyerekeket tiszta szívvel ünnepelni? Hogyan érjük el, hogy az ünnepet magukénak érezzék, hogy valóban megélt ünnepük legyen? Feloldható-e és milyen eszközökkel a kötelező külső kényszer és a lélekben átélt belső emelkedettség közötti ellentmondás? Miként kerülhetjük el az unalomba, netán botrányba fulladó monotonitást? Egyáltalán kik szervezzenek óvodai, osztály- vagy iskolai szintű ünnepséget? Hogyan készüljünk rá és hogyan dolgozzuk fel a tanulságait? Mind olyan kérdés, amelyet időről időre feltesz magának a legtöbb pedagógusközösség. És amelyre nem adható egyetlen, egyetemes érvényű válasz. Mint ahogyan a pedagógiai munka egészében, itt is a mesterek művészetét, kiapadhatatlan ötletességét hívhatja segítségül egy-egy intézmény. S teszi is, de néha meggyengül az újító kezdeményezés. Ilyen esetben dobhatnak mentőövet a kívülről érkezett híradások, például egy pedagógiai folyóirat e tárgykörben összeválogatott írásai. Folyóiratunk jelen számával épp ez a szándékunk. Természetesen most sem adhatunk választ minden kérdésre. Am, mint valamennyi eddig tárgyalt téma kapcsán, ezúttal is arra törekedtünk, hogy mind az elméleti megalapozáshoz, mind a gyakorlati kivitelezéshez használható fogódzókat adjunk a keresők kezébe. Mi az ünnep? Szinte valamennyi szerzőnk értelmezi a fogalmat. Mindegyik értelmezés igaz. Ezért hát egyetlen közösség sem kerülheti meg, hogy időről időre ne definiálja önmaga számára, ,/lz ünnep gyönyörködni tanít jelenünkben. Reményt ad. Összetartozást" - hja Gábor Bálint József a folyóiratunkban már hagyományossá vált Homíliájában. A felsoroltakból itt most az összetartozást emelem ki, amely a közösség kötőszövete, tehát a közösségi nevelés egyik célja. Azé a közösségi nevelésé, amelyről lassan-lassan megfeledkezünk pedagógiai gyakorlatunkban. Nem mintha nem tudnánk, hogy szükséges. Csak éppen elbizonytalanodtunk abban az oktatáspolitikai közegben, amelyben vergődünk. És amely folyton csak az individuum, az egyén önérvényesítését, sikerességét nevezi meg célul. S közben költségvetési intézkedéseivel fokozatosan kivonja az iskolák gyakorlatából és lehetőségei közül a közösségi nevelés számos hagyományos színterét. Mai pedagógiai valóságunkban anakronisztikusnak kell tekintenünk a közoktatásról szóló törvény azon helyeit, amelyekben mégis nevelési feladatként nevesíti. Az ünnepeket tehát - sok egyéb céljuk és hozamuk mellett - a közösségi nevelés szolgálatába is állíthatjuk. 5. nlöal