Tett 8. [antikvár]

Előrevetett emberi tekintet A tudománytörténet rég ismeri azt a jelenséget, amikor a kutatói beavatkozás megváltoztatja a vizsgálat tárgyát. Számunk témája ezúttal olyan terület, amely a kutatás pillanatában még nem létezik, de amikor sor kerülhet eredményeinek kritikai szembesítésére — akkor már mint jövő szintén nem létezik. A jövőről, amely elkerülhetetlenül jelen, s aztán múlt lesz. A jövőkutatásról, annak múltjáról, jelenkori kibontakozásáról és máris problematikus jövőjéről. A jövő kutatása nemcsak tudományos tevékenység: közügy is, illetve éppen közügyi volta tette a tudományos megismerés területévé. Közügy — világméretekben és szűkebb nemzeti-nemzetiségi összefüggésekben is. Miután annyi pótolnivalónk van még a tudományos ismeretterjesztésben, mégis e körülhatárolatlan kutatási téma íelé fordultunk, mert A Hét olvasóihoz intézett tavalyi kérdőívek válaszaiban megfogalmazott elvárások feltűnően nagy része vonatkozott a jövőkutatásra. Ez így is van rendjén. Az ember örök és természetes igénye, hogy belegondoljon a dolgok lényegébe, abba, ami van és abba, ami lesz vagy lehet. És demiti-záló, a hagyományos életvitelt is jószerével levetkező korunkban, a szakrális világszemlélet térvesztése közepette a jövő kérdésköre a tudomány dimenziójává minősült. Nem egy tudomány feladatává, hanem multidiszciplináris kutatás tárgyává, sőt talán ennél is többé. Jövőre orientált társadalmi közösségi tudatra van szükség már ma, ha egyáltalán azt aliarjuk, hogy a jövő legyen vagy hogy ne legyen tragikusan más. A jövőművelés tehát a jelen feladata — a mi feladatunk. ROSTÁS ZOLTAN